Commander Krónikák II. rész

Commander Krónikák II. rész

Sokunk örömére, Cmdr. Urby66 elkészült a Commander Krónikák második részével, melyben tovább olvashatjuk hőseink kalandjait az ED univerzumában. Mindenkinek jó szórakozást kívánunk a történethez és amennyiben elnyerte tetszéseteket a folytatás, ne fukarkodjatok a dicsérő szavakkal, ezáltal is ösztönözve nagyszerű írónkat a folytatásra!

Col 285 szektor, 153 fényévre a lakott űr peremétől

79 Ls. Még egy viszonylag lassabb járművel alig pár perc alatt is kényelmesen meg lehetne tenni ekkora távolságot. CMDR Logannak azonban nem adatott meg a kényelmes pár perc gyönyörű nyugalma. Minden számítás szerint már csak pillanatai voltak hátra. Az őt üldöző Clipper teljes sebességgel száguldott a nyomában. Logan szinte hallotta a maximális teljesítménnyel visító motorok hangját. Nem tudhatta milyen modulokkal van felszerelve üldözője, de igazából ez mindegy is volt hiszen köztudott, hogy az alap D-s modulokkal felszerelt kalózok ritkán élik túl az első komoly portyájukat. És egyébként is ilyen sebességű közeledés mellett a D és A kategóriás modul között csupán körülbelül 10 másodpercnyi különbség van. Ennyi idővel később érné utol a Clipper a rosszabb felszereléssel. Erre gondolva Logan megpróbálta tövig nyomni a már egyébként is ütközésig kitolt gázkart, persze sikertelenül. A látómezejét egyre jobban betöltötte a hatalmas csillag ragyogása, és hamarosan a hajója recsegni és ropogni kezdett, ahogyan a repülést stabilizáló rendszer hasztalanul próbálta egyenesben tartani a kis gépet. A csillag szinte húzta magához, már maximális sebességgel haladt.

– Na, akkor táncoljunk egyet Mr. Flyth! – mondta hangosan, és még mélyebbre merült a csillag külső gázburkába.

Tudta, hogy csak egyetlen aprócska esélye van, azaz inkább csak sejtette, hogy a dolog működhet. Egy picit jobbra nézett a műszerfalra és a számítógép érzékelte a mozdulatot, automatikusan megnyitva a jobb oldali panelt ahol – többek között – a hajó energiafelhasználását tudta beállítani. Az elmélete egyszerű volt. Minél kevesebb modul működik annál kisebb az energiafogyasztás és vele a reaktorhőmérséklet is. Sorban kapcsolta ki a hajó moduljait, egymás után. A szenzorok, a raktérajtó és egy kis habozás után a létfenntartó rendszer is megszűnt működni. Az apró hajóból pillanatok alatt elillant a kabinnyomás és leállt az oxigén utánpótlás, ahogyan a kikapcsolt létfenntartó rendszer alaphelyzetbe került. A szabványos pilótaöltözete érzékelte a nyomáscsökkenést és a sisakja automatikusan egy szempillantás alatt lezáródott, a látómezejének bal oldalán pedig megjelent egy kék számsor, ami azt mutatta az öltözék hány percig képes még őt életben tartani. A füle bedugult a nyomásváltozás miatt és most már csak tompán hallotta a hajtómű morgását a hermetikusan lezárt sisakja mögül.
A becsapódásra figyelmeztető vészjel pityegése is mintha valami távoli ködön túlról hallatszott volna. A világ megnyugtatóan hátrébb húzódott. Egy pillanatra lehunyta a szemét és csak a saját lélegzetét hallotta tisztán, és sokkal erősebben mint azelőtt.

– Négy perc, ötvennyolc másodperc. – rántotta vissza a számítógép hideg tárgyilagossággal.

– Remélem sikerül visszakapcsolnom majd mindent. – villant át Logan agyán, de többet nem tudott foglalkozni ezzel. A nap már ijesztően közel került, és a hajó egyre jobban rázkódott alatta.

Reaktormag hőmérséklete: 67%, látta Logan. A Clipper még mindig követte és azon igyekezett, hogy pontosan mögé kerülve végre kiránthassa őt Supercruise módból a normál térbe véget vetve ennek az őrült hajszának. A hatalmas hajón az összes modul működött és méreténél fogva sokkal nagyobb felületen melegítette az alattuk forrongó izzó pokol, mint Logan apró hajóját. Ez volt az egyetlen reménye. Csakis abban bízhatott, hogy az ellenfelének hűtőrendszere hamarabb mondja fel a szolgálatot, mint az övé, így üldözője kénytelen lesz távolodni, vagy a biztonsági rendszer egyszerűen kirántja a járművet a normál térbe elkerülve ezzel a reaktor felrobbanását. 78%… A kis hajót hópehely módjára dobálta a napszél.

– Hát igen körülbelül azonos esélyekkel indulok, mint a hópehely. – mondta Logan és észre sem vette, hogy újfent hangosan beszél.

– Temperature critical! – hallatszott valahonnan a ködön túlról.

– Hello, hozzám beszélsz? Tényleg hozzám beszélsz? – kérdezte Logan kötözködve a számítógéptől és maga sem értette miért, de ezen vigyorogni kezdett.

A szellőzőnyílásokból és a műszerfal rései mögül szürkésfekete füst kezdett szivárogni, ahogyan a hajó alkatrészei elkezdtek áthevülni. A kis gépben lévő hűtőrendszert nyilván nem ekkora igénybevételre tervezték, és mivel a létfenntartás nem működött, semmi sem akadályozta meg, hogy a füst a kabinba jusson. 92%… Logan kicsit megemelkedett az ülésben, hogy lássa a hajótestet és úgy tűnt mintha a hajó orrán lévő antennák vörös tűkként izzanának. Gyorsan visszaült, és próbált koncentrálni, de gondolatai elkalandoztak. 112%… – Taking heat damage! – közölte a számítógép unottan.

– Warning taking heat da… – de a gép nem tudta befejezni a mondatot, mert a műszerfalból szikraeső tört elő érthetetlen morgásba fojtva a mondat többi részét.

Megremegett majd egy pillanatra szétesett a HUD által vetített kép.
125%… A szélvédőn megjelent egy aprócska világosszürke pont, mintha egy csepp festék csöppent volna rá. Logan önkéntelenül kinyújtotta a karját, hogy letörölje onnan. Ahogyan megérintette, pontból kiindulva halk csendüléssel a keretéig végigrepedt a szélvédő mindkét irányban. 139%… Logan megpróbálta kinyitni a navigációs panelt, hogy megnézze, hol jár az üldözője, de mivel a legtöbb modult kikapcsolta, fedélzeti rendszer nem érzékelte a fejmozgását és a panel nem jelent meg amikor balra nézett. A képernyőt bekapcsoló gomb felé nyúlt, de a műszerfalból egy jókora szikra pattant az ujjába. Bár a pilótaöltözete megvédte az áramütéstől ösztönösen elkapta a kezét és káromkodott egy cifrát. Logan így vakon repült tovább a csillag magja felé és meglepődve tapasztalta, hogy a turbulencia hirtelen megszűnt.

– Nahát! – mélázott el fennhangon, – lehet most jutottam be a díszleten át az igazi világba?

Szétnézett és mintha egy földöntúli ragyogó virágokkal benőtt mezőn járna, ami lágyan hullámzik a szélben. Az egész horizontot betöltötte a békésen kavargó és izzó sárgásfehér ragyogás, csend volt és harmónia. A füst már teljesen betöltötte a kabint és lustán kavargott odabent. 163%, látta valahol a távolban homályosan Logan, de bárhogy erőltette az agyát nem tudta kitalálni miért fontos ez a szám és mit kellene kezdenie vele. Mintha a körülötte lévő sűrű füst valahogy behatolt volna az agyába és megbénította volna a gondolatait.

– Mindenképp meg kellene szabadulnia ettől a füsttől, hogy jobban tudjon gondolkodni!

Elengedte a botkormányt és egy pillanatra hátradőlt az egyre sűrűsödő füstben majd becsukta a szemét.

Osterbrock Állomás, tárgyalóterem

Borisz Wilky kényelmetlenül feszengett a szűk plasztik székben. Az ünneplő tiszti egyenruhája volt rajta és a szorosra gombolt gallér kellemetlenül dörzsölte a nyakát.

– Ezeket a székeket tuti direkt csinálják ilyenre, hogy az ember még véletlenül se tudjon kényelmesen ülni rajtuk. – morgolódott magában.

Tudta, hogy nagyfelbontású kamerák figyelik a gesztusait, és érzékelők tucatjai pásztázzák a testét. Állítólag még az agyhullámait is képesek voltak monitorozni.

– Kérem, válaszoljon a kérdésre Mr. Wilky! – sürgette a felügyelőbizottság elnöke. Mit tud az SSL-ről?

– Hogy jön ez most ide? – kérdezett vissza felháborodva. Csak annyit mint bárki más, aki nyitott szemmel mászkál ezen az outposton. – Egy rakás őrült bajkeverő, akik a fejükbe vették, hogy átveszik az irányítást az állomás majd az egész szektor felett. Állítólag van pár hajójuk, amivel próbálják szabotálni a Bama Empire Party működését, gyengítik a befolyását. A szórólapjaikkal tele van az állomás. Mivel egy sosem volt régi néptől származtatják magukat, jogot formálnak az egész galaxisra. Valami vezérekről magyaráznak, akik megvédik őket.

– Értem, és most meséljen a leszállási kísérletről, aminek során kézi vezérléssel megsemmisítettek egy űrjárművet.

– De hát már legalább ezerszer elmeséltem, és amúgy is tudnak mindent, hisz az a nyavalyás számítógép az összes mozdulatot regisztrálja ami a vezérlőben történik! Napok óta faggatnak, mintha valami bűnöző lennék vagy mi! Elegem van!

– Kérem, Mr. Wilky vegye komolyan ezt a vizsgálatot és viselkedjen úgy, ahogyan az egy birodalmi tiszttől elvárható.

– Ok, rendben – próbálta összeszedni magát – szóval én voltam szolgálatban amikor az a hajó megpróbált leszállni. A szabályoknak megfelelően felszólítottam, hogy távozzon, illetve ajánlottam műszaki segítséget is.

– És mi történt ezután, Mr. Wilky?

– A fickó nyilván megőrült vagy már egyébként sem volt beszámítható, mert csak hadovált össze-vissza. Láthatóan nem hallgatott rám. Egyre és egyre csak megpróbált leszállni, úgy odacsapta azt a hajót, hogy az egész állomás remegett belé. Ekkor lejárt a szolgálatom és ezért átadtam a helyem a társamnak, aki az állomás épségét szem előtt tartva kézi vezérléssel lelőtte azt az őrültet.

– Mr. Wilky, hogyan győződött meg róla, hogy valóban lejárt a szolgálati ideje?

– Hogyan, hogyan, hát ő ott volt és már eljött a váltás ideje. Tudják, ha az a leszállóplatform átszakad, egy egész szektort ki kell üríteni?

– A felügyelő bizottság tisztában van ezzel Mr. Wilky, de ez most nem tartozik a tárgyhoz.

– Nem tartozik a tárgyhoz? Akkor mi a fene tartozik a tárgyhoz egyáltalán? Mégis mi a francot kellett volna tennem? Nézzem végig ahogy azaz őrült átszakítja az állomás falát és bepréseli azt a rusnya Clippert valamelyik lakószektorba? – pattant fel indulatosan a székéből Borisz.

– Kérem, Mr. Wilky, foglaljon helyet és uralkodjon magán, az ilyen kirohanásokkal nem segíti elő az ügye pozitív elbírálását.

– Rendben, igaza van, vágott savanyú pofát Borisz és visszaült a kényelmetlen plasztik székbe.

– Köszönöm! Szóval, tájékoztatjuk, hogy a regisztrációs adatbázis adatai alapján a behatoló lelövésének pillanatában még 34 perc hátravolt a szolgálati idejéből. Így Ön jogosulatlanul adta át az állomás irányítását egy másik személynek. Az illetőnek ráadásul, a szabályok értelmében nem volt jogosultsága a vezérlő teremben tartózkodni abban az időben.

– De hát az ég szerelmére amióta az eszemet tudom ő a váltótársam! – vágott közbe Borisz.

– Milyen viszonyban van a váltótársával Mr. Wilky?

– Hááát, jól megvagyunk, mondta óvatosan Borisz. Miért kérdezik?

– Kérem, ne kérdőjelezze meg a vizsgálat szükségességét!

Borisz savanyú pofát vágott. Bár tartott a hatalmas embertől egy olyan esetet sem tudott volna felidézni, amikor a társa megfenyegette vagy bántotta volna,

– Nos, Mr. Wilky ha nincs több hozzáfűznivalója, tájékoztatatom, hogy a folyamatban lévő fegyelmi eljárás körülményeire való tekintettel a jogosultságait határozatlan időre felfüggesztjük. Látogatói jogokat kap, amivel bejárhatja az állomás nyilvános helységeit, de az outpostot nem hagyhatja el. Köszönjük a megértését. Amennyiben nincs kérdése, távozhat, fejezte be az elnök személytelen hangon.

Borisz szedelőzködni kezdett és közben egy kérdés kezdett motoszkálni a fejében.

– De mi lett azzal a fickóval, Orientcx, ha jól emlékszem. Megmenekült?

Az elnök arcáról egy pillanatra lehullott a hivatalos máz.

– Hát ez még számunka is rejtély Mr. Wilky. A mentőkabint bizonyára manipulálták, mert semmi nyoma nincs az adatbázisban és az érzékelőink sem tudták követni. Egyszerűen nem sugározta a szabvány vészjelet, így a kilövés után teljesen eltűnt, és azóta sem bukkant fel.

Osterbrock Állomás, lakófedélzet

– Mégis mi a francot képzelsz, mi fog történni? Megnyerted a lottót, úgy hogy még szelvényt sem vettél? Nőj már föl végre James, ne várj a csodára! Amióta ismerlek folyton csak álmodozol, és addig az élet elrohan melletted!

Mona egy nagy levegőt vett, hogy folytassa a kiabálást, de meggondolhatta magát mert csak lemondóan legyintett egyet majd leroskadt a székre.

– De hát honnan tudhatnám, hogy mit akarnak? – mondta James. – Hisz az a jóember nem mondott semmit, csak ideadta az azonosítót. Nem kértek tőlem semmit, nem pályáznak a pénzemre vagy ilyesmi. Igazából fogalmam sincs, hogy mit akarnak.

– Hát ez az, honnan tudhatnád, hogy mibe fognak belekeverni. Szerinted nem valami SSL ügynök az a Duvi vagy ki? Vagy az Bama beépített embere, aki pont ilyen balekokra vadászik mint te? Egyáltalán ez az igazi neve? És már tudod, hogy nem vagy pilóta! Ezt miért nem említetted neki? Bevonták az engedélyed emlékszel?

James nagyon is emlékezett az esetre, és a gondolatra elkezdett tompán fájni a feje a fülei mögött. Tulajdonképpen Monának igaza van. Az egész az miatt volt, hogy soha semmi sem volt elég jó neki. Ez a folyamatos elégedetlenség és útkeresés sarkallta arra, hogy olyan örültséget csináljon, amit talán más még soha nem tett. Hogy miért? A pénz miatt? A hírnév kedvéért? Hát anyagilag közepesen jól jött ki a kalandból, egy kisebb vagyonra tett szert. Igazából a jelenlegi életszínvonalán évekig ellehetne a pénzből, de az orvosai tanácsára elkezdett dolgozni. Azután megismerte Monát, és azóta sem tudja hova tenni ezt az egészet. Úgy kezdtek beszélgetni mintha ezer éve ismerősök volnának és már az első közös bulizás után pillanatok alatt az ágyban kötöttek ki. Mind a ketten azonos egyéniségek voltak nagyjából egyforma erősen irányító típusok. Úgy érezte a lány sokkal de sokkal többet tud róla mint amennyit elmondott neki. Talán többet is, mint amennyit James bárkinek elmesélt az egész történetéből. Ha együtt voltak borítékolható volt, hogy kitör a vihar, csak az volt a kérdés mennyi idő telik el előtte.

Mona okos lány volt, és időben hátralépett a kapcsolatból. James sosem ment volna bele valakivel egy ilyen „legyünk csak barátok” játékba de Monával ez is, mint annyi más dolog olyan természetes volt. Valahogy szerette ezt a nyughatatlan lányt a közelében tudni, aki bár sosem tudott egy helyben maradni mégis képes volt harmóniát teremteni maga körül. Csak attól félt mi lesz amikor Mona végre talál majd valami pasit magának. Nem is értette miért nincs senkije, hiszen irtó jó nő volt. Magának sem akarta bevallani, de belül őrülten féltékeny volt, és ez picit feldühítette.

– ….és már megint csak ábrándozol, és nem figyelsz a jó tanácsra, igaz? – zökkentette vissza Mona dühös hangja a valóságba. – Na jó, látom reménytelen vagy, legyintett. Most rohannom kell, legalább azt ígérd meg, hogy vigyázol majd ezekkel a fickókkal, ok? – mondta és adott egy puszit James homlokára, majd elviharzott.

– Jaj, ezt majdnem elfelejtettem! – bukkant fel újra egy pillanat múlva az ajtóban, kezében az azonosítóval amit James kapott a bárban.

– Sok szerencsét odakint Parancsnok! – súgta és az azonosítót James markába simította.

Col 285 szektor, 153 fényévre a lakott űr peremétől

CMDR Logan lassan tért magához, mint aki valami hosszú lidérces álomból ébred. Az ébresztőóra halk pityegése nem olyan volt amit megszokott, valahogy messzebbről jött, tompábban szólt. Bár elég nagy volt a fény a félig áteresztőre állított polarizált ablakok nem engedték, hogy a szemébe tűzzenek a sugarak. Gondolta még egy kicsit lustálkodik és megpróbált oldalra fordulni, ahogyan reggelente mindig is szokott. Meglepődve tapasztalta, hogy a lába beleakad valamibe és sehogyan sem tud megfordulni, mert tulajdonképp nem is fekszik hanem ül. Kinyitotta a szemét és bután csodálkozva nézett szét. Valami sűrű, lustán kavargó köd vette körül és azon túl pedig földöntúli egyenletes sárga ragyogás amerre csak nézett, amit csak az innen-onnan előtörő szikraeső zavart meg. Akármerre fordította a fejét a látómezejében ott volt egy kék számsor.

0:46, olvasta. Nem értette az egészet, és esetlen mozdulattal az arcához nyúlt, hogy kitörölje a szeme sarkából a zavaró számokat. Nem kis meglepetésére a kezén pilóták szabványos szürke kesztyűje volt, és az megakadt a lezárt sisakjában, ami a számokat kivetítette.

0:38. Akkor mintha fejbe vágták volna, megértette mi történik.

– A jó marha életbe! – kiáltotta el magát és kapkodva megnyitotta az energia menedzsment képernyőt nem törődve az ujjába csapó hatalmas szikrával. Idegességében a kelleténél jóval erősebben nyomta meg a létfenntartó rendszer felirata alatt lévő gombot. Ennek eredményeképp halk zúgással vette fel az alaphelyzetét a raktérajtót vezérlő mechanika valahol a hajó hátában, és Logan pár értékes másodpercet veszített el azzal, hogy rájött, rossz gombot nyomott meg.

0:26 Ezúttal óvatosan és nagy körültekintéssel megnyomta a helyes gombot és feszült figyelemmel nézett szét. Semmi sem történt. A számok tovább futottak a látómezeje szélén és minden ugyanolyan volt mint eddig. A sűrű füst zavarosan gomolygott körülötte ahogyan ideges, kapkodó mozdulataival felkavarta. Kétségbeesetten törte a fejét hogy mi egyebet csinálhatna még de azután örömmel látta, hogy a kavargást nem csak a mozdulatai okozták. A füst egyértelműen a műszerfalon lévő szellőzőnyílások irányába áramlott.

0:18. A sisakja hirtelen egy halk szisszenéssel kinyílt és ö egy aprót lélegzett a sűrű levegőből. A kabinban az égett műanyagok bűze keveredett valamiféle fertőtlenítő szaggal, és annyira nem volt bent oxigén, hogy Logan szédülni kezdett.

– Bazz, nehogy elájulj itt nekem te marha! – mondta fennhangon magának. – Nézzük mi maradt belőlünk! – folytatta és elkezdte módszeresen megvizsgálni a hajó állapotát.

A hajótest integritása a fedélzeti számítógép becslése szerint csak 46%-os volt. Mivel a füst már majdnem teljesen eloszlott így szemre tudta vételezni a környezetét. A 46%-ot még kicsit túlzásnak is tartotta azok után amit látott. A burkolat sok helyen megolvadt vagy csak kormosan fekete volt. A kabinablak teljes hosszában végigrepedt és a repedés mentén a HUD egy darabja nem világított, a bal oldali kijelző pedig szellemképes lett és néha meg-meg remegett rajta az egész kép. Az egyik szellőzőnyílás rácsai megolvadva egymásba csúsztak majd lecsöppentek a padlóra. A legnagyobb meglepetésére a reaktormag hőmérséklete 78% volt. Elmosolyodott. Mivel nem érezte magát közvetlen veszélyben megpróbálta kitalálni mi a franc történhetett vele és hogyan maradhatott életben. A hajója a normál térben volt és lustán lebegett a hatalmas csillag fölött éppen csak a biztonságos távolság peremén.

– Te jó ég, a Clipper! – kiáltott fel.

Kapkodva szétnézett, de üldözője persze már nem volt a környéken. Amennyiben CMDR Flynth kicsit is tapasztalt pilóta volt, valószínűleg már a műsor elején úgy döntött, hogy nem ered az öngyilkos pilóta nyomába, akin még csak vérdíj sincs. Ahogyan lekapcsolta a létfenntartó rendszert valami baj történhetett – okoskodott tovább. Valószínűleg a pilótaöltözéke nem működött megfelelően és valami toxikus anyag keveredhetett a levegőjébe, ami kis időre elkábította. Közben a járműve irányítatlanul száguldott a nap felé mindaddig, amíg a fedélzeti biztonsági rendszer kirántotta azt supercruise módból a normál térbe pont a biztonságos távolság határán. Ezért érezhette a nyugalmat és, hogy megszűnt a vibráció. Csak az nem fért sehogy a fejébe, hogy hogyan és miért volt képes magához térni pont a kritikus pillanatban. Lehet, van egy védőangyalom, mondta az összeégett kabinnak, majd a fejét lehúzva kikászálódott az ülésből, hogy az automatikus fedélzeti javító rendszer segítségével helyrepofozza kicsit a legelkeserítőbb állapotban lévő modulokat az indulás előtt.

Osterbrock Állomás, kilátófedélzet

Boris Wilky egy padon üldögélt kezében egy zacskó édességgel és az elhaladó embereket bámulta.

– Mint valami szerencsétlen turista – gondolta magáról.

Szándékosan háttal ült a széles kilátóablaknak amin keresztül az 3-as számú leszállófedélzetre lehetett látni. Bár az eset már majdnem egy hete történt a leszállóplatform közepén még jól lehetett látni azt a szabályos félkört, amit az a bizonyos hajó rajzolt oda. Mint mostanában olyan gyakran Borisz savanyú pofát vágott és megpróbálta kitalálni mihez kezdjen. Rengeteg ideje volt mivel nem kellett bejárnia dolgozni, ezért szokásává vált, hogy egész nap az állomáson csavarog. Azután valahogy mindig a kilátófedélzeten kötött ki, mintha meg akart volna győződni róla, hogy az a hajó valóság volt. Belegondolt mi történne, ha egyszer csak eltűnne az a félköríves sérülés és másnap ingerült hangon felhívnák, hogy miért nem jelent meg a munkahelyén időben. Elmosolyodott arra a lehetőségre gondolva, hogy ez csak egy rossz álom volt. A fegyelmi tárgyalás óta még nem értesítették, és egyre nehezebben bírta a tétlenséget. Unalmában elkezdte hallgatni mit beszélnek a csoportba verődött turisták. Ott volt a szokásos iskoláscsoport, akik tátott szájjal bámulták az induló és érkező hajókat. Valószínűleg azt sem vették volna észre, ha egy közepes létszámú Thargoid osztag bemasírozik ide és automata fegyvereikkel mindenkit halomra mészárolnak rajtuk kívül a kilátófedélzeten. Aztán ott volt egy idősebb pár, akik láthatóan valami fejletlen mezőgazdasági világról jöttek és ez lehetett az első alkalom, hogy huzamosabb ideig vannak a világűrben. Folyton arról győzködték egymást, hogy a létfenntartás működik, hogy tényleg jó a levegő, illetve hogy meg van-e repedve a kilátóüveg sarka vagy sem. Borisz tudta, hogy igazából mindegy is lenne, mert ha az üveg kitörik, már a dekompresszió elpusztítana mindenkit a csarnokban, mielőtt őrült módon pörögve kirepülnének az űrbe és hozzákezdhetnének a fuldokláshoz. Gondolta odalép és mosolyogva közli ezt a tényt a párral, de ahogy megemelkedett ültéből egy másik csoportra tévedt a tekintete. Egy magas vékony alakot álltak körbe akit Warhead-nek szólítottak. Öten voltak, négy férfi és egy nő. Láthatóan jó kedvük volt ki-ki tekintgettek a leszállófedélzetre és vidáman cseverésztek, mutogattak kifelé az ablakon. Sajnos távolabb álltak így Borisz csak foszlányokat kapott el abból amit beszéltek.

– Látod Rabbit, legalább lesz mit mesélned az unokáknak.

– Ja, ha addigra a sok sörtől nem felejt el mindent ami történt vele.

– Tudod mit Giga, nekem még úgy is több mesélnivalóm lesz mint neked! – vágott vissza az akit Rabbitnak hívtak.

– És nézzétek ki jön ott! – kiáltott fel egyikük. – A híres CMDR Slink Spirit személyesen! Gyere közelebb és tekintsd meg a leszállófedélzetünket!

– Ó köszönöm, egy ilyen Fed hősnek mint én mindig jól esik az ünnepélyes fogadtatás. Meg hát ez egyébként is botrány! Amikor megérkeztem ide Bama-ba, és sehol a fogadó bizottság, sehol az ünneplő tömeg, amely a meghatottságáról, és mélységes tiszteletéről biztosítana, miközben a kormányzó átadná az állomás kulcsait! – mondta tettetett szemrehányással az újonnan érkező.

– És a tűzijáték neked semmi? – kérdezte tőle a Warhead nevű alak.

– Elmegy, elmegy, de lehetett volna jobb is. Amúgy ezt a fedélzetet már láttam közelebbről és azóta sem lett sokkal szebb.

– Figyelmeztetlek, hogy ez egy birodalmi állomás, tehát nem biztos, hogy bölcs dolog fennhangon azzal dicsekedned mekkora Fed vitéz vagy! – mondta a csapatban lévő nő.

– Nahát, Araen, te is itt vagy? Örülök, hogy látlak!

A további beszélgetést azonban Borisz már nem hallhatta, mert a beszélgetők egyike kiszúrta őt, és egy fejbiccentéssel a többiek tudomására hozta, hogy hallgatóságuk van. A kis csapat odébbállt és Borisz maga sem értette miért, de valami nyugtalanító érzéssel a gyomrában üldögélt tovább a padon.

– Aaren!

Biztos volt benne, hogy ezt a nevet már hallotta, de fogalma sem volt, hogy hol és mikor.

 

Hamarosan folytatjuk…

Információ a szerzőről

Duvi

Én vagyok a csapat átlagéletkorának a megrontója, mind a 48 évemmel :) Egy öreg nyomdász, akinek kimaradt az életéből az első Elite, pedig már volt gépem akkoriban. Szeretem a sci-fit és a Pc-s játékokat. Első gépem egy Intel DX4-es Pc volt......

Jelentkezzen be, kapitány!