Commander Krónikák III. rész

Commander Krónikák III. rész

Hála lelkes és tehetséges írónknak – Cmdr. Urby66-nak – elkészült a Commander Krónikák harmadik része. Lássuk hát, hogyan alakul hőseink további sorsa!

Osterbrock állomás, G szervizfedélzet

James cifrán elkáromkodta magát, ahogyan a panel hangos csörömpöléssel a padlóra zuhant, miután a félhomályban botorkálva belerúgott. A személyforgalomtól elzárt területek állapotára az állomásfenntartás láthatóan nem fordított figyelmet. Az elboruló lemez által felkavart porból ítélve már jó régen leszerelhették a falról, hogy a mögötte lévő alkatrészekhez hozzáférjenek. A javítás – ha azt befejezték egyáltalán – után a nehéz panelt már nem rakták vissza a helyére.

– Még jó, hogy azt mondta maradjak csendben, és ügyeljek rá, hogy ne kövessenek. – motyogta James.

Az azonosítót használva felvette a kapcsolatot az idegennel, akit még a kocsmában Duvi ajánlott neki. A fickó Lokal néven mutatkozott be és megadott neki egy egyszer használatos szervizkódot, amivel be tudott jutni az állomás egyik, civilek elől elzárt szektorába. Itt kellett bolyongania, hogy a fickó “irodáját” megtalálja. A takarékoskodás miatt a szervizfolyosón a világítás erőssége minimális volt és csak alapjáraton üzemeltek a létfenntartó berendezések arra számítva, hogy itt nemigen fordul meg ember, és ha mégis akkor az illető úgysem lesz igényes a levegő minőségére.

– Bassza meg! – szitkozódott magában ahogyan tovább botorkált, Monának igaza volt!

– Mi a francot keresek én itt egyáltalán? A végén még elkapnak és eladnak birodalmi rabszolgának a peremvidékre.

– Hopp, a kék jelzésnél balra! – idézte fel az útmutatást James és megszaporázta a lépteit.

A félhomályos szűk folyosó kereszteződéséből valami zajt hallott ezért megtorpant és a falhoz lapult. Szerencsétlen módon pont annak a panelnek dőlt neki, ami a folyosószakasz vészszellőztetését indította el. Az egész folyosó megremegett ahogyan a nagyteljesítményű ventillátorok üvöltve bekapcsoltak, és másodpercek alatt kicserélték a szakasz levegőjét sűrűn kavargó köddé változtatva a hosszú idő alatt leülepedett finom port.

– Na szép, ennyi erővel akár már ordibálhatnék is, hogy itt vagyok! – gondolta James, de mivel a ventillátorok üvöltő hangja után maradt fájdalmas csendben már nem hallott mozgást továbbindult.

A megadott hely már csak egy saroknyira volt ezért hamar odaért. Egy hasonló kódzáras ajtót talált mint amin át bejutott a szervizfolyosóra. Megpróbálkozott a kóddal amit kapott. Piros fény. Az idegességtől a keze remegni kezdett és halkan szitkozódva írta újra be a kódot. Megint piros! Még egyszer megpróbálta ezúttal már lassan és odafigyelve, de nem járt sikerrel.

– Tudod, az is elég lenne ha csak simán kopogsz, haver! Nyitva van! – hallotta az ajtó túloldaláról.

Sután belépett és egy alakot látott aki az íróasztalnál ült a félhomályos teremben. Az egyetlen fényforrás egy asztali lámpa volt, amit láthatóan nemrég helyeztek el az asztalról az idegen mögé a földre, mert még ott volt a nyoma az asztalt vastagon borító porban. Mivel a fény a fickó mögül jött James csak nehezen tudta az arcának körvonalait kivenni, és a homályos derengésben nem is látta miféle helységbe került. Abból ahogy visszhangoztak a léptei feltételezte jókora tér lehet körülötte.

– Talán valami hangárfélébe rángattak. – gondolta és gyanakodva nézett szét.

– Foglalj helyet! – mondta az alak a tanácstalanul tébláboló Jamesnek.

Ő szétnézett, de nem látott másik széket a félhomályos teremben. Már meg akarta kérdezni, hogy mégis hova, de a fickó folytatta a mondókáját.

– Tudod, az a baj az egyszer használatos belépő kódokkal, hogy azok csak egyszer használhatóak. De mindegy is, örülök, hogy itt vagy, beszéljünk inkább az üzletről! – javasolta vigyorogva az alak.

– Szóval, van egy működőképes űrhajónk amit eladunk neked! Ok,ok, tudom mit akarsz mondani! A hajó persze nem alaptípus egészen jól fel van szerelve. De nézd csak meg magad! – mondta Jamesnek és egy kinyomtatott ívet adott át.

Ő a félhomályban csak annyit tudott megállapítani, hogy egy Clipperről van szó és azt is látta, hogy a listát a Coriolis portál segítségével állították össze. Ez az adatbázist szokták a civilek használni amikor nagymenő hajókról álmodoznak. Bár a Coriolis adatai viszonylag pontosak voltak, és az összes hajó paramétereit tartalmazták, de egyáltalán nem minősültek hivatalos forrásnak, főleg olyan esetben nem, ha valaki űrjárművet árul. A félhomály miatt James egy kukkot sem látott abból milyen modulokkal van felszerelve a gép. Már épp kérdezni akart valamit, de ahogyan kinyitotta a száját a fickó az asztal mögött újra megszólalt.

– Na, látom tetszik neked! Egy jó szakértő felismeri az valódi értéket, igaz? Ez akár egy napon belül a tiéd lehet és holnap már be is ülhetsz a pilótafülkébe! Na mit szólsz?

James újra mondani akart valamit, de a fickó nem hagyta szóhoz jutni.

– Persze, persze igazad van, hogyan is dönthetnél ha még nem is láttad miről beszélünk, igaz?

Ezzel színpadias mozdulattal megnyomott egy gombot az asztalán, mire bekapcsolt a csarnokvilágítás. Amikor a hirtelen jött fényár okozta káprázat elmúlt, James látta, hogy egy Imperial Clipper orra alatt foglalnak helyet egy méretes hangár sarkában.

Ebből a perspektívából a hajó tényleg hatalmasnak tűnt.

– Gyere, nézzük meg belülről is! – biztatta a fickó Jamest.

Ahogyan a zsilip felé haladtak James látta, hogy egy sokat próbált hajóról van szó, amit vélhetően szétszedtek és laposan felújítottak. Erre utalt, hogy sok burkolati elem más árnyalatú volt mit a szomszédos, és azt hogy mindennek festék, hidraulika olaj és fertőtlenítő szaga volt. Mivel eddig nem vezetett 300 tonnánál nehezebb hajót lenyűgözték a Clipper méretei. A pilótafülke annyira tágas volt, hogy James úgy érezte, ha nem lennének ott az ülések simán be lehetne préselni oda az előző hajóját. Az előző…
Elképzelte az űrben sodródó apró járművet és rögtön rátört a fejfájás. Olyan váratlan volt, hogy megbotlott a műszerfalhoz vezető egyik lépcsőfokon, és majdnem szétcsapta a fejét a pilótaülés háttámláján, ha Local el nem kapja a grabancát.

– Jól vagy, haver? – kérdezte tőle aggódva.

– Úgy nézel ki mintha nagyon kiütötted volna magad tegnap!

– Ok, már jól vagyok. – hazudta James és próbált kicsiket lélegezni, hogy csillapítsa a lüktetést a fejében.

– Mennyibe kerül ez az egész? – kérdezte, csak, hogy minél hamarabb megszabaduljon innen és ettől a mitugrász alaktól.

– Tudod öreg, már azt hittem sosem kérdezed meg! – lelkendezett amaz.

– Fantasztikus ajánlatot állítottunk össze neked. Ráadásul sikerült még egy év hangárbérletet is kialkudnom a hajód mellé! Szóval csak 16 milló credit! Ez igazán előnyös, nem?

– De de, mindenképp, suttogta James. – mert ahogyan megpróbált hangosan beszélni elhomályosodott a látása.

A biometrikus azonosítás gyorsan megtörtént a fickó vigyorogva távozott a pénzzel és így James végre nyugodtan lerogyhatott a pilótaülésbe. A fejfájás miatt fel sem fogta, hogy azzal a pár mozdulattal majd az egész vagyonát odaadta egy olyan hajóért, amit még csak ki sem próbált.

Valahol a Cat’s Paw Nebula környékén

CMDR Logan újra úton volt. A kalózhajóval történt találkozásra már csak az összeégett műszerfal és az az aggasztóan hosszú repedés emlékeztette ami a kabinablakon húzódott végig pont a látómezeje közepén. Mivel a létfenntartó rendszer mérései nem igazolták, hogy észlehető mennyiségű levegő szökne a pilótafülkéből úgy döntött, hogy folytatja az utat. Sajnos még egy régi verziós karbantartó egység volt a hajóján, ami nem tette lehetővé a kabinablak javítását ezért egyetlen esélye a remény maradt ebben a kérdésben. Már kétségbeejtően távol került a lakott világoktól, így inkább nem is számolgatta hány fényévet kellene utazni ahhoz, hogy újra hazaérjen. Úgy gondolta inkább folytatja útját a galaxis középpontja felé minthogy visszaforduljon. Belegondolt mennyire szarul érezné magát ha innen megfutamodva épségben megérkezne valamelyik állomásra, és nem lenne baja az ablakkal. Így hát megelégedett azzal, hogy 4-500 fényéves célokat tűzött ki maga elé és örült, amikor a nap végén sikerült végrehajtania a tervet. Mivel az incidens óta már nem találkozott újabb hajóval napjai unalmas eseménytélségben teltek. Ébredés után ellenőrizte a hajó állapotát majd leült a galaxis térkép elé és megtervezte az aznapi útvonalat. Amikor az útvonaltervező végzett a számítással ellenőrizte, hogy hol kezdődik a szaggatott vonallal jelzett szakasz. Ez volt az a határ ahol elfogy az üzemanyag a tárolóból, ezért megnézte, hogy a szaggatott vonallal jelzett rész előtt van-e olyan csillag, ami alkalmas arra, hogy üzemanyagot vegyen fel belőle. Ha megvolt az útvonal akkor már csak az FSD gombját kellett megnyomnia, és a megfelelő csillag körül pályára állva újra és újra megtölteni a két tonnás tartályt. Közben rengeteg ideje volt gondolkodni és mivel elérte a Galnet adatbázisát, a holt időt a hírek böngészésével töltötte.

– Bazz, meghalt a császár? Durva! – kiáltott fel a hírt olvasva.

A bonyolult technikai leírásokból amit olvasott nem igazán tudta megérteni a technológiát, ami lehetőséget adott arra, hogy a Galnet az egész galaxisban elérhető legyen, de szívesen elment volna sörözni azzal a mérnökkel aki az egészet kitalálta. A legenda szerint a srác véletlenül jött rá az egészre, egy tök átlagos rövid hatótávolságú jelátvivő készülék összeszerelése közben. Persze piszok nagy szerencse és egy hibás modul is kellett hozzá. És mivel a srác makacs volt megtartotta a leselejtezett készüléket és szabadidejében megpróbálta kitalálni miért működik a specifikációtól annyira valószínűtlenül eltérő jelszintekkel. Arra gondolt, hogy ő is szeretne egy ilyen fantasztikus felfedezést tenni, csinálni valamit, amivel bekerül a történelem híressége közé, valamit amivel maradandót alkot mint az a Galnetes srác. Persze a fickó már vagy egy évszázaddal ezelőtt meghalt ezért a találkozóra semmi esély sem volt.

– Na erről is lecsúsztál, balek! – mondta fennhangon az összeolvadt kabinnak.

Már több mint ezer eseménytelen ugráson volt túl ahol a változatosságot csupán a rendszerben lévő nap színe jelentette, amikor eszébe jutott az a csomag, amit még az indulás előtt vett egy kalóz állomáson. Úgy gondolta, ad magának egy szabadnapot és a reggeli ébredés után egy kék B osztályú csillag körül pályára állva elővette a gondosan bebugyolált dobozt. Ahogyan leszedte a csomagolást előbukkant az a vigyorgó áthúzott szemű zöld fej, amit az egész galaxis szerte ismertek. Emlékezett, hogy majd 9000 creditet fizetett az adagért, amit egy ideges birodalmi ügynök adott át neki. A fickó csupa panasz volt. – Panem bombázása óta az egész üzlet kezdett nagyon kockázatos lenni. – mesélte. A támadással nyilvánvalóvá vált, hogy a federáció komolyan gondolja. Véleményük szerint ez a cucc illegális, és annak semmi keresnivalója a Fed rendszerekben, és ennek a véleménynek most erővel adtak hangot.

Logan emlékezett, hogy mennyire együtt érző fejet vágott amíg a fickó mesélt neki erről. Nem akarta, hogy az lássa rajta, szerinte ez a szívfacsaró történet, ez a színjáték csak arra való, hogy az ügynök feljebb húzza vele az árat. Végül alkudozás nélkül fizetett és olyan gyorsan eltűnt a környékről ahogyan csak bírt. Forgatta egy kicsit a dobozt majd kinyitotta:

– Hát végre eljutottál ide is! – mondta fennhangon magának.

– Onion Head! Szóval igazi drogos lettél több ezer fényévre mindentől ami él.

– Hát lehet, hogy jobb is így. Legalább nem lesznek tanuk! – gondolta és vigyorogni kezdett hozzá.

Hátradőlt az ülésben, leállította a hajtóművet, levette a pilótakesztyűjét, és bár a dobozkához nem járt használati utasítás mégis pontosan tudta mit kell tennie.

Osterbrock állomás, legénységi fedélzet

Boris Wilky a Galnet terminál előtt ült és az adatokat böngészte. Mivel még mindig nem kapott arról információt, hogyan áll az ügye és mikor mehet vissza dolgozni, ezért próbálta elfoglalni magát. Nem igazán tudta megmagyarázni magának miért, de még mindig az a kis csapat járt az eszében akiket pár napja a kilátófedélzeten látott. Az a furcsa érzés azóta sem hagyta nyugodni.

– Na jó, lehet már csak az unalom teszi. – mondogatta magának.

– Inkább összeesküvés elméleteket gyártsak, minthogy megbolonduljak a semmittevéstől, nem igaz? – gondolta.

– Na akkor gyerünk Wilky ügynök, koncentrálj a feladatra! – noszogatta magát.

Bár egy igazi ügynök még arra sem méltatta volna, hogy kiröhögje a próbálkozásait. Mivel a jogosultságait elvették, ezért csak a publikus, bárki számára hozzáférhető adatokat tudta böngészni ami – valljuk be – édeskevés volt.

– Ok, koncentrálj öregem, biztatta magát és ivott egy korty kávét.

– Mi az amit tudunk? Egy pár furcsa alak akik sehogyan sem illenek a képbe. Úgy tűnt mind tapasztalt űrjárók voltak és a maguk fajták nem töltik azzal az időt, hogy egy ilyen kietlen outposton meglátogassák a kilátófedélzetet. Ráadásul kiszúrták, hogy figyeli őket és úgy álltak tovább mintha rejtegetnének valamit.

– Na és az a fickó aki utólag csatlakozott hozzájuk! Olyan furcsa volt, úgy fogadták, mintha valami nagy dolgot vitt volna véghez. Miközben gondolkodott az információs képernyőket pörgette.

– Csökken a kereslet az atmoszféra generátorok iránt, és nő a szintetikus hús ára. – olvasta.

– Persze, ez várható volt, hiszen a szomszéd rendszer terraformálását lényegében befejezték. Nem is értette miért csodálkoztak ezen a kamionosok. Így azokat a pilótákat hívták, akik a profit bűvöletében egy A-B-A útvonalat járnak szakadatlanul kisebb-nagyobb raktér kapacitású járművűkkel. Azt beszélték, hogy egy T9-es nehéz szállítóhajóval akár millió creditet is lehet keresni egy fordulóval.

– Egy millió, egy fél órás úttal, mi? Manapság már minden mesét elhisznek az emberek. – morgolódott.

Azok a fickók ott a fedélzeten viszont nem kamionosnak tűntek. Ők nem érnének rá cseverészni, hisz csak addig állnak meg amíg a rakodás zajlik és már repülnek is tovább. A kilátófedélzet pedig a legkevésbé sem érdekli őket. Na és persze az a név: Araen. Bárhogyan erőltette az agyát nem tudott rájönni miért olyan ismerős neki. Unottan lapozgatta a nyilvános forgalmi riportot, ami az elmúlt héten az állomásra sikeresen dokkolt hajókat mutatta:

  • 4 Sidewinder
  • 8 Adder
  • 6 ASP Explorer
  • 3 Cobra MK III
  • 1 Imperial Clipper
  • 7 Viper
  • 2 Vulure
  • 4 Hauler

Nem is értette annak a Clippernek a pilótája, hogyan lehetett annyira ostoba, hogy minden áron megpróbáljon leszállni. Hisz egy ilyen kategóriájú hajót már nem adnak ingyen, és a jó pár repült óra alatt amíg odáig eljut az ember, hogy vegyen egyet tudhatná, hogyan lehet leszállni és hova.

– Ez nem vezet sehova, ne játszd itt a kémet, inkább találd ki mitévő legyél munka nélkül te barom! – korholta magát és felpattant a kijelző elől.

Még a szokásosnál is savanyúbb ábrázattal, dühösen csapott a terminál kapcsolója felé, de az utolsó pillanatban megállt a keze a levegőben mielőtt elérhette volna a gombot.

– Várjunk csak! – kiáltott fel hangosan. Egy sikeres Clipper dokkolás? De hiszen az egyetlen Clippert lelőttük és másik pedig nem tűnt fel! És egyébként is egy ekkora hajó képtelen dokkolni a mérete miatt, mégis, hogy a fenébe lehet akkor egy regisztrált landolás az adatbázisban?

– Minél többet agyalok ezen annál furcsább lesz az egész. – morogta Borisz az orra alatt és az állát vakargatva meredt a képernyőn izzó 1 db Clippert jelző feliratra.

Osterbrock állomás, G szervizfedélzet

James már napok óta valami furcsa lebegéssel töltötte napjait, mintha valami olyan cuccot próbált volna ki, aminek az istennek nem akar elmúlni a hatása.

– Végül is 16 millióért kell is, hogy sokáig tartson! – gondolta.

Már emlékezetből tudta az utat ami a szervizfolyosón keresztül a hangárhoz vezetett. Sokadik alkalommal már csak nevetni tudott az első bénázásán, rutinosan kerülte ki a ledőlt szervizpanelt és úgy fordult a helyes irányba a kereszteződéseknél mintha zsinóron húzták volna. Egyre inkább kezdte magáénak érezni ezt a böszme nagy hajót. Az első napokat azzal töltötte, hogy bejárta a hatalmas gépezet minden zegét és zugát. Rá kellett döbbennie, hogy baromi jó vételt csinált. A járművet valóban felújították és egyértelműen harci feladatra építették, mégpedig olyan kínos precizitással amit James sehogyan sem tudott hova tenni. A félszárnyak végén lévő fegyvergondolákban a piacon elérhető legjobb teljesítményű pulse lézerek pihentek, a hajó reaktora a lehető legnagyobb méretű volt és ennek megfelelően több m int 360 MJ kapacitású pajzs védte a gépet. Órákat töltött el azzal, hogy a pilótaülésben ülve végigpróbálta az összes menürendszert és funkciót. Lassan kezdte megszokni a hatalmas teret ami körülvette. A másodpilóta ülése annyira távol volt tőle, hogy ha mindketten kinyújtották volna a kezüket akkor sem érik el egymást. De erre nem is volt szükség mivel nem volt másodpilótája. Ebben a pillanatban megrezzent a kommunikátora, és elmosolyodott amikor meglátta ki próbál kapcsolatba lépni vele.

– Szóval megérkezett a másodpilótám! – válaszolt vidáman a hívásra.

– Miféle másodpilóta te hülye? Ha egyszer kiverekedek ebből a csupa szutyok útvesztőből akkor ne akarj a szemem elé kerülni! Épp most estem hasra egy félredobott takarólemezben, és tuti már a seggemben is ott van ez a finom por! Már legalább egy kilót lenyeltem belőle amióta itt bolyongok!

– Én is imádlak Mona, őrülten édesen nézel ki így! – válaszolta James, és kevés sikerrel próbálta palástolni a vigyorgását. Csak gyere tovább és meglátod megéri a fáradozás!

– Ajánlom is, mert nincs a világon olyan nagy gyémánt amivel kárpótolni tudnál ezért.

– Sokkal jobbat tudok neked mutatni mint valami csillogó kő, csak gyere! – ígérte James.

Mona válsz nélkül bontotta a vonalat. James egy hirtelen ötlettől vezérelve ugyanahhoz a trükkhöz folyamodott mit a fickó akitől megvette a hajót: Lekapcsolta a csarnokvilágítást és leült a porlepte asztalhoz. Mivel nem akarta Monát halálra ijeszteni ezért a lámpát az asztalon hagyta és nem tette le maga mögé a földre.

A lány belépett, és rögtön kifakadt amikor meglátta:

– Ezért bolyongtam egy fél évet a büdös folyosókon, hogy egy hülye raktárban lyukadjak ki az állomás legtávolabbi sarkában? És egyébként is mi ez az idióta…

– Szia Mona, foglalj helyet! szakította félbe James ahogyan azt attól az alaktól látta. Azután tett egy széles mozdulatot, mint aki jelezni akarja, hogy a teremben lévő tucatnyi ülőalkalmatosság bármelyikét szabad használni. Mona torkán akadt a szó és csodálkozva nézett szét a félhomályban. Persze semmilyen ülőalkalmatosságot sem látott.

– És mégis hova tegyem a seggem, te lángész? Az istenverte porba? – kérdezte felháborodva. Majd az arca hirtelen elkomorodott.

– James, jól vagy, bevettél valamit? – lépett közelebb aggódva az asztalhoz, ahol James már alig bírta a fapofa mögé rejteni a kirobbanó nevetését.

– Persze, jól vagyok. – mondta nagy erőfeszítéssel még mindig érzelem nélküli hangon.

– Csak, hogy ne legyen okod panaszra foglalj helyet itt: – és lassú mozdulattal megnyomta a világítás gombját az asztalon.

A hatás leírhatatlan volt. Mintha Mona egyszerre akarta volna az összes eszébe jutó gondolatot kimondani a legdurvább sértéstől a szidalmakon át a lenyűgözött csodálkozásig. Bár mozgott a szája egy hangot sem hallatott. James élvezettel nézte és hirtelen kedve támadt megcsókolni a lányt annyira édesnek látta most. Felállt az asztaltól és Mona elé lépett. Átkarolta őt, de ezzel tovatűnt a varázs.

– Baszd meg James Lang, mibe keveredtél már megint? – súgta a lány James fülébe és a tervezett csókból csak egy hatalmas ölelés lett. Azután Mona szigorú arccal eltolta magától.

– Most pedig részletesen meséld el, mi a szar ez az egész!

– Jól van porcicám, gyere és odabent bármit megtudhatsz amire csak vágysz! – ígérte James vigyorogva, és karon fogta a lányt majd elindultak a légzsilip felé.

A következő órák azzal teltek, hogy James különféle ravaszabbnál ravaszabb kérdésekre kellett válaszoljon, és legalább háromszor el kellett mesélnie az egész adásvételt.

– Rosszabb vagy mint egy birodalmi vallatótiszt! – panaszkodott a lánynak.

– Örülj neki, hogy nem vagyok az, mert akkor már tuti bilincsbe verve ücsörögnél itt!

– Hmm, azt imádnám, válaszolt James és kacsintott egyet.

– Reménytelen seggfej vagy James Lang! – mondta neki vidáman Mona, de tudod örülök, hogy láthatóan boldog vagy ettől a szarságtól itt és a hajóra mutatott.

– Most viszont mennem kell, ha nem haragszol egyedül hagylak a szerelmeddel. És tudod mit, ha akarod hozzábilincsellek az egyik leszállótalphoz mielőtt elmegyek!

– Nos szeretnéd? – kérdezte tőle a lány, és csábosan végigsimított magán.

– Te is legalább annyira lökött vagy mint én! Húzz el! – kiáltotta neki James vigyorogva.

– Valahol azért utálom nézni ezt a vigyort a képeden, úgy hogy még valamit hadd mondjak búcsúzóul, ok? Ugye azt tudod nagyokos, ez egy raktár és nem egy hangár?

– Na és mi a különbség? – kérdezte James.

– Itt a hajóm, elfér és ki van fizetve a bérlet, van fűtés, levegő, világítás, nem igaz? Mit számít minek hívod?

– De igaz, ezek tényleg vannak és a különbség csupán egyetlen aprócska dolog. Gondolkozz ezen parancsnok! – javasolta Mona ezzel kiment és nyitva hagyta maga mögött az ajtót.

– Tudod, hogy utálom, ha így szólítasz, és legalább csukd be ezt a vacak ajtót magad után! – kiabálta az üres folyosónak James majd dühödten bevágta a szervizajtót. Az ajtó hatalmas dörrenéssel került a helyére, és a dörrenéssel mintha ő is kapott volna egy józanító ütést. Kapkodva nézett szét a hatalmas csarnokban, persze hasztalanul, hisz tudta mit fog látni.

– Bassza meg, ennek a boszorkának már megint igaza van! De hát akkor hogy a francba tudták és miért pont engem….

Gondolatai őrülten cikáztak, de olyan érzése volt mintha összeakadtak volna, és az agya helyén csak egy gombóc gubancos fonal lenne. Lerogyott a porba az ajtó mellé és próbálta összeszedni magát.

Nem értette, hogyan nem tűnt fel neki idáig, hogy az egész helységen csupán ez az apró szervizajtó volt az egyetlen nyílás.

Valahol a Cat’s Paw Nebula környékén

Logan nem érzett semmi furcsát. Már legalább fél órája ücsörgött és a kék csillagot bámulta. Minden ugyan olyan volt mint reggel amikor felébredt.

– Lehet, hogy csak valami hamisítványt sóztak rám azon a kalóz állomáson. Lehet, inkább tovább kellene indulnom. – gondolta.

Oldalra nézett és megdörzsölte a szemét. Egy állomást látott a hajó bal oldalán alig pár kilométerre. Olyasmi volt mint az ahol az anyagot vette, de ezen nem a kalózok jele díszelgett, hanem valami hullámzó mintát vetített ki.

– Mintha valami dimenziókapuba néznék. – gondolta ahogyan a mintát bámulta.

– De hogy a fenébe nem vettem ezt észre eddig? – kérdezte magától.

Tudta, hogy léteznek előretolt állomások, amik messze kint a mélyűrben keringenek, és már ő maga is járt az Obsidian-on amikor egy kisebb felfedezőutat tett. De az a galaxis másik sarkában van, a perem felé, ő pedig most a középpont irányába repül.

– Nahát, eddig úgy tudtam, hogy nincs semmilyen bázis ennyire messze! Na, akkor szálljunk le! – mondta vidáman és megérintette a kommunikációs képernyőt.

Ijedten kapta vissza a kezét, mert egy hatalmas szikra csapott az ujjába.

– Jaj, ne már megint!

Kétségbeesve nézett szét, de a műszerek alapján minden rendben volt, a kis hajó precízen tartotta a távolságot a kék csillagtól, és nyoma sem volt füstnek vagy túlmelegedésnek, vibrációnak.

– Furcsa! – mondta Logan és újra megpróbálta megérinteni a kommunikációért felelős gombot. Mivel már számított a szikrára így nem kapta el a kezét amikor az az ujjára pattant. Az elektromos ív halk sercegéssel ugrált a pilótakesztyűjén. Logan visszahúzta a kezét, és legnagyobb meglepetésére az ív nem szakadt meg bármilyen messzire is távolodott a képernyőtől. Megrázta a kezét és az ív zúgva, pattogva követte a mozdulatait. Az ujját a szeme elé emelte és csodálkozva nézte az apró fénypontot ahogyan az az ujja hegyén táncolva vékony füstcsíkot eregetett a levegőbe.

– Mintha a kék napba néznék! – gondolta.

Ahogyan káprázó szemmel felnézett ott volt az égen a kék golyóbis. Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a káprázattól, de ezzel csak azt érte el, hogy a szikrázó kék fénypontok betöltötték az egész látómezejét. Becsukta a szemét és várt amíg a vibrálás megszűnt és újra csak sötétséget látott. Ahogyan szétnézett már nem látta az állomást maga mellett. Sőt mintha a csillag is máshol lett volna mint eddig. És a színe is olyan furcsa volt. – Nem kék kellene legyen? – kérdezte magától fennhangon, és bután nézett a szélvédőn át a lila golyóbisra.

– Na mindegy indulás! – adta ki magának a parancsot.

Kinyújtotta a kezét de a navigációs képernyő túl messze volt tőle. Kicsit előrehajolt az ülésben hogy jobban elérje, de ez nem volt elég. A kijelző még így is messze volt ezért fel kellett állnia a pilótaülésből, hogy meg tudja nyomni rajta a megfelelő gombot. Sajnos a megolvadt szelőzőből épp a legrosszabbkor elkezdett dőlni a füst és pont a lábai előtt tört utat magának, hátra a gépház felé. Első gondolata az volt, hogy visszafordul és lekapcsol egy pár modult, hogy csökkentse a hőtermelést hátha eltűnik a füst, de a navigációs képernyő túl gyorsan távolodott és nem akarta egy ilyen semmiség miatt szem elől téveszteni. Döntött, és határozottan belelépett a gépház felé hömpölygő füstbe. A sűrűn gomolygó anyagban megbotlott, mert a füst mélyen kimosta maga alatt a padlót és a lába beleakadt a vájatba. Mivel Logan nem számított erre, ezért elveszítette az egyensúlyát és érezte, hogy hasra fog esni. Az esés lendületétől segítve elkapta a menekülő navigációs képernyőt és magához szorította miközben elmerült a gomolygó füstben. A hajó megrázkódott ahogyan a kondenzátorok elkezdték magukba szívni a töltést a következő hiperugráshoz.

– Biztos megnyomtam valamit amikor elvágódtam. – gondolta Logan.

Felült, maga felé fordította a kezében lévő képernyőt és megpróbálta elolvasni a kijelzőn megjelenő adatokat, de a sűrű füst miatt semmit sem látott. Addig szerencsétlenkedett amig lejárt a visszaszámlálás és az ugrás elkezdődött.

– Mindegy is, csak haladjak gondolta, felállt és az orrát a szélvédőhöz nyomta, hogy lássa a hiperűr tovasuhanó mintáit.

– Nahát, meddig tart ez az ugrás? – csodálkozott, hisz úgy érezte, már órák óta bámulja az elszáguldó szikrákat.

– Ideje valahogy megállni! – kiáltott fel és visszaült a pilótaülésbe.

De nem fejezte be a mozdulatot, mert arra lett figyelmes, hogy a baloldali szellőző remegni kezdett, az olvadt rácsok lassan szétnyíltak, és egy apró fényes szikra bújt ki belőle. A ragyogó kis csík boldogan megrázta magát, majd a szélvédőn kívül tovasuhanó társaihoz hasonlóan ő is átszáguldott a hajó hátsó része felé. Ekkor az egész műszerfal remegni és rángatózni kezdett, mintha egy eddig alvó szörnyeteg kelt volna életre odabent. A szörny nagyot lélegzett a hosszú mozdulatlanságtól kérgesre keményedett bőre hullámozva recsegni-ropogni kezdett, ahogyan a jószág prüszkölve próbált újra mozogni.

Az első szikra sikerén felbátorodva a társai is előbújtak a mozgolódó műszerfal összes lehetséges réséből és nyílásából, majd áthúztak az apró kabinon, hogy a helyüket újabb és újabb fényesen világító sávok vegyék át. Logan tátott szájjal, mozdulatlanul bámulta ezt a közjátékot és már csak azt vette észre, hogy a hipertérben száguld teljesen egyedül, körülötte szikrák cikáznak, és csillagködök suhannak tova szinte kéznyújtásnyira. Megijedt a látványtól, és bár semmit sem érzett, már nagyon szerette volna megállítani ezt az őrült rohanást. Kétségbeesetten nézett szét, de egymagában ülve száguldott semmi közepén egy képernyő vagy gomb sem volt a keze ügyében. Felállni nem mert, így csak kinyújtotta a kezét és erősen megkapaszkodott az egyik tovasuhanó szikrában, az egyetlen dologban ami elérhető közelségben volt. Meglepetésére a szikra hideg és szilárd volt. Ráadásul nem állt meg, kicsusszant a markából. A lendület nagyot rántott rajta és kifordította őt a pilótaülésből úgy, hogy Logan beverte a fejét és elveszítette az eszméletét.

Folytatás érkezik…

Információ a szerzőről

Duvi

Én vagyok a csapat átlagéletkorának a megrontója, mind a 48 évemmel :) Egy öreg nyomdász, akinek kimaradt az életéből az első Elite, pedig már volt gépem akkoriban. Szeretem a sci-fit és a Pc-s játékokat. Első gépem egy Intel DX4-es Pc volt......

Jelentkezzen be, kapitány!