Commander Krónikák IV. rész

Commander Krónikák IV. rész

Kitartó és tehetséges írónk – Cmdr. Urby66  – elkészült a Commander Krónikák negyedik részével. Időközben megszállta az ihlet és sokunk örömére az eredetileg négy részesre tervezett történet, kap egy ötödik, lezáró fejezetet is! Ismét csak hatalmas köszönet az írónak és ezúton is elnézést kérek a kicsit késedelmes közlésért! Lássuk hát a folytatást …

Osterbrock állomás, legénységi fedélzet

Borisz Wilky úgy nézett ki, mint aki napok óta egy szemhunyásnyit sem aludt. A szeme alatt karikák éktelenkedtek, haja borzas volt, ruhája rendezetlen, amin jól látszódott, hogy csak úgy sebtében magára kapta őket reggel. Ez az ügy egyre jobban megviselte. Úgy érezte minden baja azzal az átkozott Clipperrel kezdődött és az összes nyomorúságának az a hajó az okozója. Borisz alapvetően precíz ember volt, aki nem szerette a változatosságot és a váratlan dolgokat. Életét a puritán egyszerűség és a precíz szabályok jellemezték. Például mindig ugyanott vetette le a cipőjét, és sosem hagyta vetetlenül a fekhelyét. Azonnal rendbe tette, ahogy kikászálódott belőle. A legtöbb tiszt akit ismert, alig várta, hogy az akadémia után megszabaduljon a legszigorúbb fegyelem nyűgjétől, de Borisznak biztonságot adtak a szabályok és esze ágában sem volt változtatni az életén, miután megkapta tiszti kinevezését. Természeténél fogva nem szerette a kétségeket és az elvarratlan szálakat. Ezért érezte úgy, hogy ez az eset lassan tönkre fogja tenni őt.

– Vigyázz az útból öreg!

A gondolataiból egy erős lökés rántotta vissza a valóságba és mivel készületlenül érte, majdnem elterült a földön. Ahogyan felnézett még láthatta az elrobogó katonákat akik a szűk folyosón is tartották az alakzatot,  félresöpörve mindenkit az útból.

– ….civilek! – hallotta a gúnyos megjegyzést a távolodóktól.

Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy felelősségre vonja a nagyszájú bakát, hisz a tiszti rangja birtokában könnyedén megtehette volna. De azután csak lemondóan legyintett egyet. Nincs is nála az igazolványa, és amúgy is fel van függesztve. Nem akart még több elvarratlan szálat magának.

A hadsereg az utóbbi napokban kezdett el csapatokat szállítani az állomásra. Először még fel sem tűnt az a néhány osztag, de mára már annyian lettek, hogy úton-útfélen beléjük botlott az ember. Mivel a hivatalos információkhoz Borisz nem fért hozzá, kénytelen volt a pletykákra hagyatkozni ebben a kérdésben. Egyesek szerint ez egy előretolt csapatösszevonás, és a katonák hamarosan odébbállnak valódi céljuk felé. Mások azt sugdosták, hogy ez csak erődemonstráció. Ennyi fegyverest simán el lehetne dugni egy ekkora állomáson, de azt akarják, hogy jól látható legyen a katonai jelenlét. Állítólag a Bama ezzel próbálja meg féken tartani az SSL-t. Egyesek már puccskísérletről, a bátrabbak nyílt háborúról beszéltek. Borisz teljesen el tudott képzelni egy ilyen forgatókönyvet is. Nagyon úgy érezte a katonák mintha szándékosan okoznának minél több kellemetlenséget a jelenlétükkel.

Ahogyan ezen morfondírozott, jelzett a kommunikátora. Rápillantott a kijelzőre, hogy ki keresi és hirtelen mintha végtelen nyugalom szállta volna meg. Egy darabig mosolyogva nézte a hívót azonosító birodalmi sast,  majd fogadta a hívást.

Osterbrock állomás, lakófedélzet

James idegesen téblábolt fel és alá a szűk lakófülkében.

– Ne mondd nekem még egyszer, hogy ne legyek ideges! Nem is vagyok ideges,  semmi bajom!  – kiabálta és úgy körözött az apró helységben, mint valami felbőszített bestia, akit addig böködtek azokkal az idomításhoz használt elektromos botokkal, hogy már bárkit széttépne aki elé kerül.

Mona az ágyon ült és bár  kényelmetlen volt, kénytelen kellett felhúzza a lábait, mert attól félt, hogy James elkaszálja azokat, miközben le s föl száguldozik.

– Tudod mennyire utálom, ha megszívatnak és nem tehetek semmit! Semmit nem utálok jobban, mint a tehetetlenséget!  De hát mit kellett volna tennem? Nem kötözködhetek azokkal a katonákkal, nem igaz? Rohadjon meg ez az egész! Legszívesebben elmennék innen a fenébe.

Mona – bár minden érzéke tiltakozott ellene – kuncogni kezdett, ahogyan a befalazott űrhajóra gondolt.

– Bocsi! – mondta bűnbánó arccal, amikor végre sikerült uralkodnia magán.  – Csak tudod, egyre valószínűtlenebb ez az egész ami itt zajlik.  Már úgy érzem mintha valami hülye átverés részesei lennénk. Már csak azt várom, hogy felkapcsolják a villanyt és elkezdjen tapsolni a közönség.

James próbált valamit mondani,  de egyszerre elszállt a dühe, ahogyan a lány fáradt, de mégis észvesztően bájos arcát nézte.

– Mona,  igazán nem értem mi a fenének törődsz velem? Egyáltalán minek állsz szóba egy ilyen alakkal mint én? – szakadt ki belőle a kérdés, de már azelőtt megbánta mielőtt a mondat végére ért.

Mona olyan arcot vágott mintha pofon csapták volna.  Felállt és szó nélkül kiment a lakófülkéből. Még az ajtót is rendesen csukta be maga mögött.  James hiába várta, hogy szokása szerint újra felbukkanjon, de az ajtó most zárva maradt.

– Bassza meg! – szitkozódott és tehetetlen dühében belerúgott az ágyba ahol eddig a lány ült.

A mozdulat olyan szerencsétlenül sikerült, hogy  felszisszent fájdalmában. Dühe nem csillapodott, ezért elhatározta, hogy kezd valamint magával. Kiment a helyiségből ideges mozdulattal erősen bevágta maga mögött az ajtót és a fájós lábát húzva elsántikált a folyosón. Persze már rögtön az első sarkon belebotlott egy szakaszba, akik majdnem az egész folyosót elállták.  Négy markos,  erőtől duzzadó alak volt, akik a fegyverükre támaszkodva figyelték az elhaladó embereket és harsány röhögéssel tettek megjegyzést az érdekesebb figurákra.

Mivel az iménti veszekedés dühe még forrt benne, James maga sem tudta miért de nem tért ki a katonák útjából. Szerencséjére épp egy elhaladó lány hátsójával voltak elfoglalva így nem vették őt észre időben. Ahogyan elsántikált előttük, fájós lábát a kelleténél kicsit jobban húzva, beleakasztotta azt a szélső katona fegyverének földön fekvő hevederébe. A puskát  kifejezetten az állomásokra és űrhajókra tervezték. Alacsony torkolati energiájú lövedékekkel működött, ami annyira erős volt, hogy képes legyen pár méterről harcképtelenné tenni egy közepesen páncélozott katonát, de az állomás falait, és a speciális több rétegű ablakokat nem tudta átütni. A fegyver nagyot csattant a földön, ahogyan James a lábával megrántotta,  gazdája pedig, aki eddig a puskára támaszkodva bámulta az elhaladó lányt, nem bírta visszanyerni az egyensúlyát és elterült a padlón, mint valami kövér béka. A katonák egy pillanat alatt, gondolkodás nélkül reagáltak, ahogyan azt a kiképzésen beléjük verték. Felemelt fegyverrel körbevették a társukat, az egyikük felrántotta őt a földről, míg a másik kettő a környéket fürkészte, lehetséges veszélyforrás után kutatva. Úgy cselekedtek mint valami gépezet. Nem próbálták meg kitalálni mi történt, csak arra figyeltek,  hogy honnan jön a következő fenyegetés. Szerencsére a kiképzésük nem terjedt ki a kaján vigyorral sántikáló, ágrólszakadt alakokra, ezért James bántódás nélkül tűnhetett el a folyosó kereszteződésében. Az eset kicsit jobb kedvre derítette, bár dühe még nem múlt el teljesen. Ráadásul fájós lába is pontosan emlékeztette a történtekre.

– Igazán megérdemelsz egy italt egy ilyen hőstett után! – mondta magának és a megszokott bár felé vette az irányt.

Ahogyan a kevésbé elegáns szektorok felé haladt, egyre több és több katonát látott.  Mivel ezeken a helyeken már nem jártak sem turisták sem pedig fejesek, az állomásfenntartás nem gondoskodott a falragaszok és a graffitik eltüntetéséről. A padlón sok helyen látszódott az a jellegzetes sokszög alakú árnyék, ami az utóbbi időben egyre többször tűnt fel a környéken. Ahogy James még régebben a bárban megtudta, az SSL logója volt az, amit a legkomolyabb büntetés terhe mellett pingáltak fel a mennyezeti világítótestekre.  Így az átszűrődő fény a földre vetítette azt a finom alig látható árnyat. James elképzelni sem tudta, hogy ezek az elszánt fickók, hogy a fenébe tudtak ennyi jelet felfújkálni, hisz mindenhol katonák hemzsegtek. Egy újabb szakasz jött szembe – persze szigorúan tartva az alakzatot – így James szemlesütve félreállt, hogy elengedje őket. Akkor jött rá, mennyire zseniális ötlet a logó a lámpákon. Ahogyan lehajtott fejjel várta, hogy a bakák elhaladjanak, pont ezt a sokszögletű árnyékot látta és ez elégtételt adott neki a kellemetlenségért. Arra gondolt, ha tehetné jól megmutatna ezeknek a pökhendi alakoknak, hogy őt nem lehet megalázni mint valami birodalmi rabszolgát. De hát sem fegyvere, sem megfelelő kiképzése nincs, hogy felvegye a harcot ezekkel a fickókkal. És egyébként is ki merne ujjat húzni egy egész hadsereggel? Egyáltalán mit gondolnak ezek az SSL-es figurák? Ahogyan így elmélázott, nekiütközött valaki. – Bocs haver, ne haragudj!  – szabadkozott az illető.

Nem látta a srác arcát, mert minden annyira gyorsan történt, és az alak már el is tűnt a járókelők között. Ahogyan visszafordult, hogy továbbinduljon, meglepődve látta, hogy a fickó egy apró papírlapot nyomott a kezébe: A hét vezér fiai számítanak rád! Szólt az üzenet. James kapkodva szétnézett, hogy látja-e valaki, de semmi gyanúsat nem tapasztalt. A papírt gyorsan apró galacsinná gyűrte, de mivel kidobni nem merte a kezével együtt zsebre vágta és sántikálva elindult a bár felé.

Valahol, több  ezer fényévre a lakott rendszerektől

CMDR Logan lassan tért magához, mint aki valami hosszú lidérces álomból ébred. Az ébresztőóra halk pittyegése nem olyan volt amit megszokott, valahogy messzebbről jött, tompábban szólt.  Mivel még teljesen sötét volt, ezért gondolta egy kicsit lustálkodik még és megpróbált oldalra fordulni, ahogyan reggelente mindig is szokott. A mozdulat sikerült, de a fekhelye valahogy olyan szokatlan és kényelmetlen volt, ráadásul az óra is kitartóan jelzett, a csipogás nem hagyta újra álomba merülni.

– Na jó, akkor talán mégis érdemes lenne felkelni, amúgy is iszonyú szomjas vagyok! – motyogta félhangosan.

Felült, de a fejét beverte valamibe ezért visszahanyatlott. Csodálkozva nyújtotta ki a kezét és különféle csöveket tapogatott ki, karnyújtásnyira a feje fölött. Az egyik hűvös egy másik kicsit langyos volt, közöttük kábelek futottak és finoman remegett az egész szerkezet.

– Na, ebből elég!

Oldalra mozdult, és ott kemény falba ütközött.

– Mi a franc? – gondolta és próbált reális magyarázatot találni a helyzetére.

Bármerre fordult a sötétben mindenhol fal vette körül, így agya egyre kevésbé tudott normális válaszokkal szolgálni arra amit tapasztalt. Kétségbeesetten próbált valamerre menekülni a szorult helyzetéből de a vaksötétben elveszítette a realitásérzékét. Még azt sem tudta eldönteni, hogy a szeme nyitva van, vagy csak a sötétség miatt nem lát semmit. A kezét az arca elé emelte de így sem látott egy kukkot sem.

– Te jó ég, megvakultam! – gondolta, és érezte, hogy az alattomosan közelgő pánik összeszorítja a szívét.

– Lehet élve eltemettek valahová, és itt fogok meghalni!

Fogalma sem volt, hogy hol van és hogy a fenébe került ide.  Most már ordítva vergődött a szűk falak között a szabadulást keresve, miközben össze-vissza verte a karjait a térdét és a fejét. Nem tudni meddig tombolt így, de azt vette észre, hogy nemcsak szomjas hanem éhes és borzasztóan fáradt is. Az összes izma fájt, remegett, olyan izomláza volt mintha órákon át futott volna megállás nélkül. Ahogyan ezt végiggondolta, lassan megnyugodott. Tulajdonképp annyira kimerült, hogy nem is lett volna képes tovább küzdeni a szűk helyen,  izmai remegve tiltakoztak a mozgás ellen. A csendben továbbra is tisztán hallatszott az óra csipogása valahonnan elölről. Mivel ez volt az egyetlen inger, Logan remegő izmokkal megpróbált abba az irányba kúszni a feje fölött lévő csövekbe kapaszkodva.

Ahogyan csigalassúsággal haladt, megnyugodva vette észre, hogy egyre több fény veszi körül. A félhomályban már képes volt felismerni a csöveket, és vezetékeket maga fölött és egy pillanat múlva kibukkant a szűk folyosóból. Próbált felülni, hogy szétnézhessen, de az izmai nem engedelmeskedtek. Visszahanyatlott a padlóra, alaposan beverve a fejét. Hasra fordult és végre látta, hogy az űrhajójában fekszik, a pilótaülés mellett a félhomályban. Ahogyan a fejét óvatosan felemelte, rájött, hogy a hajtóműhöz vezető szerelőaknában hevert eddig. Lassan kezdett eszébe jutni mi történt. A pihenőnap a kék csillag körüli pályán és az onion head.

– Lehet valami hamisított szart kaptam, de legalább túléltem! – gondolta magában.

– Összeszedem magam és hazamegyek, nem fogom tovább kísérteni a sorsom! – határozta el.

Nagy erőfeszítéssel ülő helyzetbe tornázta magát, hátát nekitámasztotta a pilótaülés oldalának. Valahogy még a gondolkodás is nehezére esett.

– Ok, szedd össze magad! – biztatta magát. Hisz alig távolodtál el a lakott űrtől. Olyan 5-6000 fényév nem a világ, egy hét és otthon lehetsz, azután nem lesz olyan ember, aki rávesz, hogy újra felvedd ezt a vacak pilótaruhát!

Ahogy lenézett magára, látta, hogy az említett ruha tényleg nagyon ramaty állapotban van, mintha már legalább egy éve folyamatosan hordták volna. Amennyire a gyenge fényben látszódott, mindenhol kopásnyomok és karcolások borították, a hajlatokban pedig már elkezdett repedezni az anyag.

– Sebaj, azt a szűk hetet már tuti kibírom! – gondolta vidáman.

Ahogy a ruháját nézegette, egyszerre olyan vakító fény támadt, hogy felszisszent és ösztönösen szorosra zárta a szemeit. Amikor elmúlt a káprázat és újra látott, egy sárga színű ASP-t figyelt meg a kabinablak előtt lebegni. A hajó veszélyesen közel merészkedett hozzá, annyira, hogy már jól láthatta a manőverező fúvókákból kiáramló apró sugarakat, a forró részekre figyelmeztető feliratokat és az ütött-kopott hajótest sérüléseit. Csak bután nézte az űrhajót, majd lassan eljutott a tudatáig, hogy amióta magához tért folyamatosan hallja a kommunikációs képernyő ütemes csipogását.

Az éles fény újra és újra végigsöpört a kabinon, ahogy az ASP lassan körözött körülötte. Hatalmas erőfeszítéssel feltornázta magát a pilótaülésbe és fogadta a hívást. CMDR Metta, látta a kijelzőn.

– ….a berendezései láthatóan nem működnek rendesen, majdnem minden modul le van kapcsolva. Nézd meg, hogy össze van égve az egész,  azt sem tudom, él még valaki odabent vagy sem. Nem, nem hiszem, lehet csak valami hulladékhőt láttál. Ja, ez azért igaz,  magától nem repül el egy hajó idáig.

Logan érdeklődve hallgatta a beszélgetést. A másik hajó pilótája nyilván beszélt valakivel, és nem figyelte ezt a csatornát amit a kommunikációs képernyő tanulsága szerint már rég megnyitott.

– Mi? Még hogy mozgást? Tuti csak a fények meg az árnyékok játszanak veled! Ez egy szellemhajó! Nem, nem! Tudod, hogy nem mehetek közelebb egy ekkora ladikkal. Nézd meg, nincs is pajzs rajta. Egy koccanással összetörném. Várj csak! Van itt valami! A mindenit, tényleg van itt valaki!

– Parancsnok hallasz engem? Itt CMDR Metta beszél, válaszolj már az ördögit!

– Itt vagyok!  – súgta Logan, mert ahogy beszélni próbált úgy érezte, mintha fűrészporral tömték volna ki a száját. Rádöbbent, hogy még mindig nem ivott egy kortyot sem.

– Mit akartok, mi ez az egész?

– Hogy mit akarunk? Hát ez a legjobb eddig! Hallod ezt Tibele? Mintha mi hívtuk volna!  – Metta hangja most már harsányan vidám volt.

– Nincs nálam semmi. Se vérdíj se áru, keressetek mást! – súgta Logan majd az erőfeszítéstől zihálni kezdett.

– Nézd már Tibele, azt hiszi valami ócska kalózok vagyunk! Ha tudni akarod, mi vagyunk a Guardians of the Core!

– Guardians? – ismételte Logan bambán. De hát azok a galaxis magjában járőröznek! Mit ker…

– Pontosan, ahogyan mondod haver! – vágott a szavába Metta. Úgy viselkedsz, mint aki rossz ajtón nyitott be.

Logan úgy érezte valami gonosz erő kezd mögé lopakodni és hideg karmaival átkarolja a mellkasát. Reszketeg kézzel nyomta előre a botokmányt és a hajója forogni kezdett. A váratlan manővertől a körülötte óvatoskodó ASP ijedten eltávolodott. Ahogyan a fényszórók már nem vakították, Logan végre meglátta hol van. Nem kellett hozzá a csillagtérképre pillantania, hogy felismerje az elé táruló látványt. A hideg karmok teljesen körbefonták a mellkasát és kegyetlenül szorítani kezdték. Logan csak bámult kifelé az ablakon és most – bármennyire is szerette volna –  képtelen volt elveszíteni az eszméletét.

Osterbrock Állomás, központi vezérlő

Az eligazítás gyorsan lezajlott. Az új állomásfőnök – egy fiatal és magas rangú tiszt – tartotta, ezért személyeskedésnek semmiféle nyoma nem volt. Csak a szokásos frázisok hangzottak el: különleges helyzet, magas prioritású feladat, 3-as besorolási szintű bizalmas információ, a hírszerzés információi szerint…

– Mintha valami ócska kémfilmben lennénk. – mosolyodott el hosszú idő óta először Borisz.

Már szinte várta, mikor jön az a rész amikor közlik velük, hogy ők fogják megmenteni a galaxist.

– Támadt valami kérdése, Mr. Wilky? – szakította félbe az eligazítást az új parancsnok.

– Nem, uram, minden világos! – szabadkozott Borisz, és máris kezdte tisztelni az új főnökét.

A fickó szemmel láthatóan profibb volt mint az öreg, az eddigi állomásfőnök, hisz rögtön kiszúrta, hogy elkalandozott a figyelme, és anélkül utasította rendre, hogy a társai észrevették volna, mi történt. Borisz lassan kezdte elhinni, hogy tényleg baj van és nem csak a szokásos birodalmi “vihar a biliben” című színjátékot látja. Köztudott volt, hogy a tisztviselők szeretnek mindent fölfújni, túlreagálni azért, hogy minél több erőforrást kaphassanak a központtól. De ez a helyzet most más volt, már csak azért is, mert itt volt ez az új parancsnok. Szóval újra dolgozni kezdhet, az ellene folyó eljárásról persze egy szót sem említettek. Lényegében ugyanazt kellett csinálnia mint eddig, csak egyetlen apró különbséggel. Ugyanúgy az állomás hajóforgalmát felügyelte mint eddig, de most már minden egyes elhaladó hajót le kellett scannelni és mindezt kézi vezérléssel a lehető legrövidebb idő alatt. Ahogy azt Borisz megtudta az eligazításon, az állomás érzékelőit  módosították, beszereltek egy kísérleti rendszert, és összekapcsolták az egészet a járőrhajókkal is. Így már elég volt, ha az állomás kamerái, vagy a kint cirkáló vadászok egyike látja a célt, a scan mindenképp lefutott. Azt ígérték, hogy az új berendezések működéséhez elég a vizuális kapcsolat, nem kell, hogy az érzékelők, vagy bármelyik szenzor nyomon tudja követni a hajót mint eddig. Állítólag, egy Rtitusz nevű fickó adta a tippet a fejlesztéshez. Azt beszélték a srác több mint egymilliárd kreditet keresett csak csempészessel, és bár mindenki tudta, hogy tilosban jár, csupán egyszer tudták elkapni. Épp Robigoról indult el csurig pakolva illegális cuccal, amikor egy beépített ügynök egy civil hajóval mögé tudott kerülni és pont a hiperugrás előtt rántotta ki a normál térbe.  Begyűjtötték, majd a birodalmiak egy kicsit megszorongatták a golyóit. Szerencséjére egy alkuval megúszta az egészet. Segített kifejleszteni a scannert amivel a csempészek nagy részét le lehet majd buktatni, cserébe legalizálták a vagyonát, sőt még a bevétel után járó kereskedelmi Elite címet is megkapta. Mindezt úgy, hogy egy szabvány konténernyi árut sem adott el a legális piacokon. Borisz egy kicsit hitetlenkedve fogadta ezeket a meséket, kíváncsi lett volna annak az Rtitusznak a személyi kartonjára. Még hogy Elite, egy credit kereskedés nélkül? Hogyisne! De a scanner tényleg itt volt, és Rtitusz ide vagy oda Borisz már alig várta, hogy kipróbálhassa, hogyan működik. Már csak egy nap volt hátra, hogy újra felvegye a szolgálatot. Ráadásul az már semmiképp sem lesz majd unalmas, mivel az új rendszer miatt mostantól ketten fognak a vezérlőben ülni. Kíváncsi vagyok, kit osztanak majd be mellém tűnődött, és nem sokon múlt, hogy fütyörészve távozzon az eligazításról.

Osterbrock Állomás, G szervizfedélzet

James felszisszent, ahogy a kezét hátrafeszítve próbálta a pilótaöltözet ujjába belepréselni a fájós karját. A fájdalommal szembeni tehetetlensége megsokszorozta dühét, és az éles fájdalomlökés ellenére ideges mozdulattal  betuszkolta karját a szűk öltözékbe. A ruhát a feketepiacon szerezte, ezért nem volt róla meggyőződve, hogy teljesen eredeti és valóban működni fog. Úgy érezte már évek teltek el, mióta utoljára elvégezte ezt a mozdulatsort, és emlékei szerint akkor sokkal könnyebben és olajozottabban ment az egész. Igaz akkor nem fájt a karja, és a bal szeme felett lévő duzzadt sebből sem szivárgott a vér, elhomályosítva a látását, és folyamatos pislogásra kényszerítve őt. Emlékezett rá, hogy akkor nyugodt körülmények között öltözött fel, romantikus terveket szövögetve, mintha valami nagy hőstettet akarna végrehajtani. Akkor álomvilágban élt. Most úgy érezte, végre az igazi életét éli, egy fájdalmasan kegyetlen és könyörtelen életet, amiben már újabb hibát nem követhet el büntetés nélkül. Mint a régi harcosok, gondolta, akik egy szál nadrágban félmeztelenül, mezítláb kerülgetik egymást egy homokba rajzolt körben, csupán egy-egy rövid pengéjű kést markolva. Az a fegyver egy mozdulattal nem tudta kioltani még egy védekezésre képtelen ember életét sem, ezért a harcosoknak több találatot kellett bevinniük, hogy a ellenfelüket rédre kényszerítsék. Úgy érezte, egy ilyen játszmát vív most a sorsa ellen, és az állapotát elnézve nem sok kellett már neki a végzetes találat előtt. Nagyot húzott az üvegből – amit még a bárban nyomtak a kezébe – amikor sietve távozott. Az üveg teljesen jelöletlen volt, James pedig megborzongott, mert már a sokadik korty után sem tudta megszokni az ital maróan keserű ízét. Már nem is igazán emlékezett, hogyan keveredett bele a szóváltásba ami a civil katonák és a törzsvendégek között bontakozott ki. Azok a fickók bejöttek a bárba és bár civil ruhában voltak, le sem tagadhatták volna, hogy az állomást ellenőrzésük alatt tartó egyik osztag katonái. Légüres tér keletkezett körülöttük ahogyan beléptek, és ugyan senki sem hagyta abba amit eddig csinált, mégis mindenki lopva figyelte mi fog történni. Ahogyan az emberek felbátorodtak, előbb csak halkan majd egyre hangosabban szólaltak meg az elégedetlenség szülte gunyoros megjegyzések. Szinte mindegyik vendégnek volt már baja a katonákkal, és a zsoldosoknak is kezdett elegük lenni a szolgálatból egy olyan helyen, ahol nincs akció és a küldetés látszólag sosem ér majd véget. Ezek a harcosok úgy voltak kiképezve, hogy a bevetés alatt felgyülemlő feszültséget képesek voltak tartalékolni, és a kritikus pillanatban az ellenségre zúdítani, így növelve a támadás erejét. Nagyon viszketett már a kezük a ravaszon, most azonban nem volt igazi ellenség, csak rengeteg undok civil, és a szinte már tapinthatóra sűrűsödő megvetés. Talán ezek a fickók nem is gondolták át, hogy lejönnek ide iszogatni, csak ösztönösen keresték a helyzetet, amikor a feszültséget levezethetik. A robbanás borítékolható volt, és mire James újra ura volt a sorsának akkor már csak azt látta, hogy a rendfenntartás lezárja a bár bejáratát, és válogatás nélkül lő mindenkire azokból a bénán kinéző, púpos hátú kábító fegyverekből, amik után egy napig garantáltan hányni fog akit eltalálnak vele. A menekülők magukkal sodorták a hátsó ajtón keresztül, és valaki a kezébe nyomta a jelöletlen üveget mielőtt kilökte őt a folyosóra.

Végre sikerült teljesen magára rángatnia a ruhát és James a dühtől felpaprikázva, át sem gondolta mit csinál csak beült a pilótaülésbe és elkezdte végigcsinálni a réges-régen tanult mozdulatsort. Látta, hogy a pilótaruhát rendben felismerte a Clipper központi számítógépe és parancsnoki jogosultságokat adott neki a hajó fedélzeti rendszereihez. James bal kezét a gázkarra tette, majd a jobb oldali képernyőn kiválasztotta a “pre-flight check” opciót. A hajó finom remegéssel válaszolt ahogy a reaktor elkezdte növelni a teljesítményt, majd tompa zúgással bekapcsoltak előbb a manőverező hajtóművek, majd a főhajtómű is. Mivel még nem vezetett igazan nagy hajót, meglepődött, hogy mennyi erő és zabolázatlan energia árad egy ekkora teljesítményű motorból. Ujjával lassan előretolta a vertikális szabályzókart és a nagy dög annyit veszteglés után, finoman felemelkedett a talajról, kisöpörve az összes port maga alól.

A galaxis középpontjában

Aki még soha nem járt a mélyűrben, az nem tudja elképzelni mi vár rá odakint. A pilótaképzésnek van egy része, ahol a jelöltet különféle teszteknek vetik alá, hogy mennyire tudja elviselni az ürességet. Mindenki azt gondolja ez a legkönnyebb rész, és a teszt kidolgozói erre rá is erősítenek azzal, hogy a tesztet csak úgy bedobták az egyik kemény elméleti vizsga után – úgymond levezetésnek. De igazából az egészben ez a legkeményebb rész. A semmi hajlamos teljesen megzavarni az arra fogékonyak elméjét. Az emberi tudat úgy fejlődött ki, hogy szüksége van viszonyítási alapra, arra, hogy tudja, hol van lent vagy fent, hogy legyen valami amibe belekapaszkodik, ahol megveti a lábát. Ahol nincs semmi, ott a tudat képtelen kapaszkodót találni és összeomlik. Egyszerűen csak kikapcsol, bízva abban, hogy így képes lesz megvédeni azt a porhüvelyt amiben létezik. A mélyűr üressége nem gonosz és nem rosszindulatú. Egyszerűen nincs semmi odakint ami árthatna vagy segíthetne. A törvények egyszerűek: élsz, hibázol, elpusztulsz. Sajnos Logan nem gondolkodott el ezen a dolgon. Igazából eszébe sem jutott a kiképzésen tanult idevágó rész. Az agyát teljesen megbénította a látvány, és a tudat, hogy a drog hatása alatt valahogyan képes volt egészen idáig eljutni.

Sagittarius A*!

– A galaxis középpontjában trónoló gonosz szörnyeteg. Az éhes és mohó pók a háló közepén. Logannek csak efféle gondolatok cikáznak a fejében és tágra nyílt szemmel bámult a hatalmas, sejtelmesen kavargó semmi közepébe. Az óriási gravitáció elhajlította a fényt és ezért úgy tűnt mintha furcsán elgörbült volna az egész világ. Logan úgy érezte mintha egy nagyon domború lencsén keresztül látna. Az egész környezete,  az eddig megszokott kabin is átalakulni látszott. A manőverező fúvókákat használva kicsit meglóbálta a hajót és úgy tűnt mintha a kabinablak, és a műszerfal vonalai elhajoltak volna eddigi irányuktól, és mindig a hatalmas fekete lyuk felé mutatnának. Fejét forgatva próbálta befogadni, megérteni a látványt, és egyre inkább úgy érezte, hogy az óriási égitest a szemein keresztül már a gondolatait is kiszívja. Elméjét elkezdte megtölteni az üresség.

Ha Logan egy picit is észnél van és eszébe jut az a jelenet ott, rég a pilótaiskolában, most tudja mit kell tennie. Akkor kiröhögték az oktatót, mondván, hogy ki emberfia ijed meg egy fekete lyuktól. Pedig a tanács amit kaptak nagyon egyszerű volt: Csak csukd be a szemed!

Logan azonban tágra nyílt szemmel meredt a lassan örvénylő semmibe, majd olyan mozdulattal mint akit hipnotizáltak és nem ura a saját akaratának, tövig nyomta a gázt és megérintette az FSD gombját.

 

CMDR Metta már rég nem foglalkozott azokkal akik teljesen idiótának nézték. Mi értelme kimenni a galaxis középpontjába, hogy ott az eltévedt naiv turistákat pátyolgassa? – kérdezték tőle annyian. Persze ő tudta a választ, még ha nem sokan értették volna még az indokait.

Anyagilag teljesen megérte neki a dolog, mert az oda és  visszautak során gyűjtött annyi felfedezési adatot ami elég volt, hogy tisztességgel karbantartsa és felszerelje az Anacondáját, sőt még félre is tudott tenni egy keveset. Ráadásul pompásan szórakozott, mert sosem volt unalmas a dolog. Amikor azt hitte, hogy már mindent látott, akkor a hiperűr kidobott neki egy újabb félkegyelmű űrhajóst mint például ezt a mai Logan fickót.

Ilyenkor jó volt látni, hogy megint egy újabb lelket mentett még a hideg űr kegyetlen valóságától.

– Na, Tibele ezzel is végeztünk! – mondta a sárga ASP-ben feszítő társának, egy újabb jó cselekedet a mai napra!  Szerintem már megérdemlem azt a palac….

Frame shift charge deteced. – fojtotta bele a szót az a személytelen női hang, akit már biztos annyian elátkoztak szerte az univerzumban.

– A ménkű csapna bele! Mit csinál ez az idióta? Már azt hittem végeztünk vele! Logan, mit művelsz, mégis hova a bánatba  akarsz menni?

– Logan! Logan! Parancsnok, válaszolj már az ördög verjen meg!

– Tibele gyere! Közel kell mennünk hozzá! – kiabált át a társának Metta.

– Tuti bekattant. Látod, hogy megcélozta a fekete lyukat? Elugrik és vége, nincs mit tenni. De hát mi a fenét akarsz vele csinálni? Még pajzs sincs rajta!

– Csak időt nyerni, csak még egy kicsi időt. – suttogta Metta.

A kis hajó kondenzátorai fájdalmasan gyorsan töltődtek, miközben az apró gép folyamatosan gyorsult a fekete lyuk irányába.

– Le kell lassítsuk! – ordította Metta a társának. Ha elugrik ezzel az irányvektorral, akkor percek alatt eléri az eseményhorizontot és sosem látjuk többet!

Egyetlen esélyük a mass-locknak hívott jelenség volt. A hiperhajtómű működése nagyban függött a gravitációtól ezért nem lehetett például bolygók és állomások közeléből a hipertérbe lépni, valamint nagy tömegű hajók közelében a kondenzátorok csak nagyon lassan szívták magukba az indításhoz szükséges töltést. Így hát Metta és cimborája olyan közel repültek a kis lélekvesztőhöz amennyire csak lehetett, közben felváltva hívták annak pilótáját.

– Logan, állítsd le a hiperhajtóművet!

– Logan, térj ki!

– Logan, csak csukd be a szemed, és lélegezz!

– Logan, legalább válaszolj már az ördögit!

De semmi sem történt, a kondenzátorok tovább töltődtek.

– Mennyi időnk maradhatott még?

– Bassza meg, már biztosan nem sok, nem érdekel, meg kell próbálnom!

– De mit? – kérdezte Tibele.

Válaszul egy kékes villanással kikapcsoltak az Anaconda pajzsai.

– Metta, mi a fenét csinálsz? Ugye tudod, hogy…

– Bocs cimbora, de most figyelnem kell… – halkította el Metta a kommunikációt.

– Ugye tudod, hogy nem lehet a fickót megmenteni. Látod, hogy bekattant, és csak idő kérdése, hogy beleessen abban a nyavalyás lyukba, kiabált Tibele. Metta, hallasz engem? Hahhh, nyilván lenémított, mondta Tibele magának. De mégis mi a francot csinál?  – nézett ki érdeklődve az ASP ablakán.

A hatalmas hajó oldalán vakítóan ragyogtak fel a manőverező hajtóművek fúvókái, ahogy a nagy test Logan hajója után iramodott és láthatóan az apró ladik alá próbálta manőverezni magát. Mivel az Anaconda pilótafülkéje a gép végén van, ezért a pilóta előtt ott az egész hajó. Valaki találóan teniszpályának hívta ezt a nagy, majdnem sík felületet. Metta most erre a teniszpályára ültette fel a bajba került vándort. Még pozicionált egy kicsit, majd elkezdte emelni a hajó orrát, és vele együtt az apró űrhajót is. Mivel egyiküknek sem volt pajzsa, a két anyag egymásnak koccant és a nagyobb tömeg szép lassan elkezdte sodorni magával a kisebbet. Persze az apró hajó stabilizátorai próbálták tartani az eredeti pozíciót, de erejük kevés volt az Anaconda nagy teljesítményű meghajtóival szemben. A kis hajó elmozdult és elkezdett hátrafelé csúszni a pilótafülke felé, miközben magával sodort egy pár műszert, amit a külső burkolatra szereltek. Metta erősen koncentrálva próbálta megállítani a csúszást és az ülésben teljesen előredőlve csak a szeme sarkából látta a sérülésre figyelmeztető piros fényeket. A kis hajó tovább csúszott. Metta egy hirtelen ötlettől vezérelve aktiválta az egyik nagy hatótávolságú scannert. A modul burkolata félrecsúszott és a drága berendezés kiemelkedett a maximum C kategóriájú becsapódások ellen védett páncéllemez mögül. A gép nagy koppanással nyikorogva gyűrte maga alá az berendezést, majd megállt. A fedélzeti számítógép emiatt kétségbeesetten egyre több piros fényt gyújtott. Metta lelki szemei előtt pedig elkezdett peregni egy számláló, ami a költségeit mutatta. És bár a számok nagyon gyorsan pörögtek, Metta mégis elégedetten vigyorgott. Már körülbelül 30 fokra sikerült elfordulniuk az eredeti vektortól amikor az apró űrhajó egy villanással eltűnt a semmiben.  Metta elégedetten  dőlt hátra a pilótaülésben, hogy újra felhangosítsa a kommunikációt.

– Ezt nem hiszem el, ilyen nincs! Egyszerűen csak kitoltad öt a Sag*A útjából! Honnan a fenéből jutott ez az eszedbe? Teljesen őrült vagy! Őrült, tudod?

Tibele válaszul csak egy szisszenést hallott, majd kisvártatva Metta nyugodt hangját.

– A következőt már tényleg te fizeted!

Tibele mosolyogva nézte a Sag*A előtt lebegő kecses Anacondát. Amikor a hajót már annyira eltorzította a gravitáció, hogy egy középen lyukas fánknak tűnt Tibele – még mindig mosolyogva-  szorosan becsukta a szemét.

Osterbrock Állomás, központi vezérlő

Borisz Wilky megigazította magán az egyenruháját és tökéletesen az előírásoknak megfelelően bejelentkezett, majd átvette a szolgálatot. Szerencséjére az ehhez szükséges arckifejezést nem írták elő a szabályok így senki sem kifogásolta, hogy indokolatlanul szélesen vigyorog. Talán ő volt az egyetlen aki mindig időben érkezett és pontosan kezdte a munkát. Így persze a társa még mindig nem volt sehol. Kicsit sajnálta, hogy a főnökei nem igazán értékelték a pontosságát, pedig szerinte ez a jó katona egyik ismérve. Végre nyílt az ajtó és ez kizökkentette a gondolataiból. Meg sem lepődött igazán, amikor feltűnt az a kefehaj meg az összetéveszthetetlen barna pilótadzseki a bejáratban.

– Végre nem fogok unatkozni itt egyedül! – üvöltötte a jól ismert hang.

– Mi van öreg, jól megúsztuk a börtönt mi? – kérdezte az óriás Boriszt, és játékosan a vállába öklözött egyet amitől ő a székkel együtt egészen a vezérlőpultig csúszott a kemény padlón és ott hangos koppanással állt meg.

– Na, kezdjünk hozzá! – ült le ujjait ropogtatva a nagy ember és fél kézzel félrelökte a széket a vezérlőpult elől, a vállát fájdalmas képpel masszírozó Borisszal együtt.

– Menj már arrébb, szart sem látok tőled! – ordította neki barátságosan.

A szolgálat ettől a közjátéktól függetlenül is tényleg mozgalmasabb volt így kettesben. Főleg, hogy az óriás képtelen volt csendben maradni, vagy kérdezett valamit, vagy pedig eszébe jutott egy történet, amit mindenképp és azonnal meg kellett osztania.

Nem sokat kellett várni, hogy megjelenjen az első dokkolni készülő hajó és kipróbálhassák az új scannert. Na, itt jön az első madár! – ordította el magát a társa a szomszéd székből. – Fogjuk meg!

A berendezés kezelése tényleg egyszerű volt. Az egyik kijelzőn a különféle érzékelők által felvett kép volt látható. A közelítő objektum radarjele, a hőkibocsájtása és a telemetriai adatok. Ezentúl a számítógép folyamatosan jelezte és korrigálta a várható röppályát is. Egy másik kijelzőn voltak az állomás kamerarendszerei és a körülötte keringő vadászok által látott képek. Itt csak meg kellett jelölni az érkező hajót és a követést, majd a letapogatást elvégezte az elektronika, amíg a cél bármelyik kamera látómezejében  tartózkodott.

Az Imperial Courier lassan közeledett, így könnyű préda volt az új berendezésnek. Mivel teljesen egyenes vonalban és lassan közelítette meg a leszállóhelyet ezért a vizuális kapcsolatra nem is volt szükség. Az érzékelők minden adatot továbbítottak, még dokkolás előtt. CMDR WhiteHawk, látta Borisz a kijelzőn. Nincs semmi a raktérben és nem is körözik.

– Igazi jófiú, mi?  – kérdezte az óriás a másik székről olyan hangon, hogy Borisz kávéjának felszíne finoman fodrozódni kezdett.

– Nem úgy mint az a másik pilóta, emlékszel? Vagy fél órán keresztül próbált leszállni egy Sidewinderrel és mielőtt lejárt volna a dokkolási idő, mindig újra és újra engedélyt kért. Annyira béna volt, hogy még a kommunikációs képernyőt sem figyelte nagy igyekezetében, így hiába hívtuk. Aztán a végén nagy nehezen rájött, hogy rossz felé áll az orra a platformon, ezért nem rögzíti őt az automatika. Hogy a fenébe engednek ki ilyeneket az iskolából? Legszívesebben visszarúgtam volna a hajójával együtt a hipertébe! No nézd már, újabb madárka jön!

Egy teherhajó tűnt fel a képernyőn ami meglehetős sebességgel közeledett az állomáshoz, és bár még távol volt, vadul manőverezett, hogy pozícióba kerüljön.

– Nézd már egy T6! Ezek csak kicsit repülnek jobban mint egy darab tégla, simán elkapjuk a tökét! – rikkantott Borisz társa.

A hajó közben egy vonalba került a leszállóhellyel és még mindig nem lassított.

– Mi a francot csinál ez az őrült?

– CMDR nubreed, és nem körözik. – olvasta Borisz. Na most lássuk mi van a raktérben! Már csak egy pill….

De a mondatot már nem tudta befejezni mert a teherhajó egyszer csak eltűnt az érzékelőkről.

– Mi a francot csinál ez? – ordította újra nagy ember. – Mutasd a kamerákat!

Mivel a számítógép folyamatosan számolta a várható pályát, ezért a szökevény hajót nem volt nehéz megtalálni az állomás külső kameráinak segítségével. A jármű eléggé ütött-kopott volt és teljesen feketére festették. Láthatóan kikapcsolt hajtóművekkel, az eddig megszerzett sebességét felhasználva sodródott a leszállóhely felé.

– Silent running mi? Azt hiszed, majd kitolsz velünk madárkám, ugye? Ne akarjál már itt túl okos lenni!

Borisz hitetlenkedve látta, hogy az új rendszer tényleg működik. A kameraképek alapján elindult a gyanús hajó letapogatása. Már épp a leszállóplatform fölött lebegett amikor a folyamat véget ért. A raktérben csak egyetlen szabványos konténer volt, de az tele űrállomásokra tervezett alacsony torkolati energiájú fegyverekkel. Mivel a leszállást már nem lehetett megakadályozni, Borisz és társa megelégedett azzal, hogy kirótták a lehető legnagyobb összegű bírságot a tiltott áru miatt. Emellett természetesen értesítették a rendfenntartást, akik leszállás után elbeszélgetnek majd a minden bizonnyal alaposan meglepett pilótával.

Kár, hogy nem tudtuk ezt is lelőni, mi? – bömbölte Borisz társa.

Válaszul ő olyan fejet vágott, aminek láttán még a hatalmas ember is jobbnak látta elhallgatni pár percre.

 

Hamarosan folytatjuk…

Információ a szerzőről

Duvi

Én vagyok a csapat átlagéletkorának a megrontója, mind a 48 évemmel :) Egy öreg nyomdász, akinek kimaradt az életéből az első Elite, pedig már volt gépem akkoriban. Szeretem a sci-fit és a Pc-s játékokat. Első gépem egy Intel DX4-es Pc volt......

Nem vagy bejelentkezve :-(

Csak bejelentkezve tudsz hozzászólni a témához.

Jelentkezzen be, kapitány!