Commander Krónikák V. rész – A történet vége

Commander Krónikák V. rész – A történet vége

2015. december 03-án indult útjára Cmdr. Urby66 története, ami időközben novellából egy többrészes regénysorozattá nőtte ki magát. Mint a címéből is láthatjátok, mai nappal elérkeztünk az utolsó részhez, melyben összeérnek a szálak és helyükre kerülnek a mozaikdarabkák. (Ha valaki lemaradt volna az előző részekről, az ITT megtalálja mindet egy helyen) Reméljük, hogy ti is jól fogtok szórakozni a történet befejezésén! Olvasás után nyugodtan lehet kommentelni! Biztos vagyok benne, hogy jólesne pár őszinte sor Urby66-nak a kitartó munkájáért!

Mélyűr, 11207 fényévre a galaxis középpontjától

A hatalmas kék gázóriás közelében lebegő apró Sidewindert, még az avatott szemek is inkább néztek volna űrszemétnek mint működő űrhajónak. Az egész gép feketére volt perzselődve mintha legalább egy csillag fotoszférájában fürdött volna. A kabinablak teljes hosszában végigrepedt, amin csak halványan sárgállott át a fel-fel villanó HUD képe. A gép bal oldala csúnyán össze volt törve valószínűleg egy aszteroidával kötött viharos ismeretség következtében. A sérülés tönkretette a szárny végén lévő stabilizátorokat, így az aprócska hajó inkább keltette a sodródás mit a tudatos helyváltoztatás látszatát. A jobboldalon lévő stabilizátor fúvókák így tulajdonképpen állandóan üzemeltek, hogy a hajó pörgését valahogy megakadályozzák. Persze a mérnökök felkészítették az apró gépet egy ilyen eshetőségre, és a kézikönyv szerint pár ezer fényévre el is lehetett jutni a járművel ilyen állapotban. Láthatóan ez a példány már sokszorosát volt kénytelen megtenni ennek a távolságnak. A túlterheléstől a fúvókák szélén elvetemedett és néhol már lyukasra égett a burkolat. A hajó pedig olyan furcsán kacsázó mozgással tudta csak tartani csillag körüli pályát.

Aki ennyi ideig szemlélte az apró járművet az bizonyára nagy meglepetéssel ismerte fel a tudatos manőverezést a mozgásában. Az illető most hatalmas elismeréssel adózott volna a bátor pilótának, aki ilyen állapotú hajóval is képes repülni. Persze ezer és ezer fényévre a semmi közepén Logan semmiféle elismerésre sem számíthatott, hisz teljesen egyedül volt. Ha nem nézte volna meg milliószor a térképen, akkor nem is hitte volna el, hogy eljutott a galaxis középpontjába. Igazából még most sem hitte igazán. Szinte minden este úgy aludt el, hogy várta, reggel majd felébred és rájön, hogy csak egy hülye álom volt az egész. Bármennyi fényevet is tett meg egy alkalommal sem érezte úgy, hogy mozogna. A megtett távolságot csak a galaxis térképen lévő aprócska pötty – állítólag az ő hajója- mozgása mutatta. A napok azzal teltek, hogy újabb és újabb ugrásokat hajtott végre, hogy a kis pöttyöt a térképen közelebb tolja pár milliméterrel a lakott űr peremét jelző buborékhoz. Hiábavaló próbálkozásnak tűnt hisz körülötte minden mindig ugyanolyan volt. A sötét fekete űr, egy kék, vagy sárga tűzgolyó a kilépési pont mellett, néhány halott, lustán forgó kavics szétszórva a fekete semmiben. A napjait csak az dobta fel, amikor valami működési hiba támadt, és a javítás idejére meg kellett szakítania monoton útját. Előbb csak a hajtómű nehezen leszerelhető burkolatát nem rakta vissza a helyére, később már semelyiket sem. Úgy volt vele, hogy úgyis újra és újra szét kell, majd szerelnie mindent akkor minek vesződjön a visszapakolással.

Nagyot nyújtózott a pilótaülésben, majd felállt egy kicsit, hogy megmozgassa az üléstől elgémberedett izmait. Óvatosan kikerülte a pilótaülés hátáról lebontott takaró elemeket, és vigyázott, hogy ne lépjen rá arra a kábelre, ami a bal oldali képernyő tápellátását biztosította az ülés tartalék áramköreiből. Emlékezett, hogy csak egy alig egy méteres kábelt talált, amikor a képernyő kiégett tápegységét próbálta valahogy pótolni. Órákat töltött el átkozódva, mivel ezzel a rövid kábellel sehonnan nem tudott elég energiát átirányítani, hogy újra árammal lássa el a rendszert. Elkeseredetten roskadt le a pilótaülésbe azt tervezve, hogy hogyan fog tudni hazarepülni a kijelző nélkül, amikor rájött a megoldásra.

– Hisz ez a vacak ülés is árammal kell, menjen valahogy! – ordította az üres kabinnak.

Mostanában már mindig hangosan gondolkodott, és furcsa is lett volna, ha nem beszél magában. A legjobban azon nevetett, amikor egyszer egy balul sikerült ugrás után hangosan győzködte magát, hogy nem őrült meg, hisz akkor magában beszélne. De ez még ezer és ezer fényévvel ezelőtt volt. A megtett távolságot jól nyomon tudta követni amióta apró karcokat húzott a kabinablak szélére. Egyszer valami réges-régi mozgóképen látta, hogy a börtönbe zárt rabok a cellájuk falára karcoltak egy-egy vonást minden egyes eltöltött nap után. És mivel ő is itt raboskodott ebben az apró hajóban hát ugyanezzel a módszerrel tartotta számon a megtett ugrások számát. A karcolások szépen gyűltek, már teljesen végigfutottak az ablak hosszán. Visszaült a helyére és megforgatta a kezében azt a csillogó kis üvegdarabot, amivel a karcolásokat csinálta. Már nem töltötte el nyugtalansággal, hogy tulajdonképpen a sisakja védőüvegének egy darabját tartja a kézében. Pedig így, törött sisakkal a létfenntartó rendszer hibája miatt kieső levegőt az öltözet nem tudná pótolni, így ő menthetetlenül, pillanatok alatt megfulladna. De már nem érdekelte a dolog, már nem félt a haláltól sem. Sokat gondolkodott ezen. Igazából ő már minden emberi számítás szerint halott, semmiféle matematikai esélye nincs az életre. Sőt lehet már meg is halt és ez nem valóság. Nem, ez nem lehet a valóság! Egyedül a semmiben, egy lassan széteső hajó fedélzetén, haladva valami felé, ami talán nem is létezik.

De az is lehet, hogy mindenki más pusztult el? Ha ő itt van egyedül és ez a valóság, mi van, ha nem létezik az emberi társadalom, az a buborék, tele száz és száz bolygóval, emberek milliárdjaival, akik mind egyszerre beszélnek, élnek dolgoznak…

Nem, ez sokkal elképzelhetetlenebb volt, mint az, hogy egyedül van. Voltak emlékei a lakott világokról, de ha végignézett magán nem tudta eldönteni vajon valóság ez vagy csak egy csalfa álom.

De ha az emberek lakta buborék csak ábránd, akkor mi értelme van minden nap menni és csak menni felé? Lehet, csak nem kellene felkelni többet és hagyni, hogy egy legyek ezekkel a hideg kavicsokkal odakint? Nem küzdeni a természet törvényeivel, és békésen sodródni a többi anyaggal együtt a semmiben?

Nem! Rájött, hogy semmi ereje nincs mást csinálni, mint eddig. Nem akart újabb újdonságot, változást az életében még akkor sem ha ez maga a halál lenne. Nem kell újabb változás, nem kell újabb újdonság.

Újabb nap, újabb karcolás az ablakon, újabb színes tűzgolyó. Egy villanás: egy nap. Egy hosszú sóhaj: egy hét. Újabb és újabb napok és karcolások, örök körforgása. Ember vagyok még? Az voltam valaha? Lehet, ha kinyitnám az ajtót, kiléphetnek a valóságba? Emberek szaladnának elém, mosolygó arcok, gondos kezek, vállba veregetés.

Nem, még nincs itt az ideje! Ha én vagyok az utolsó, nem hagyhatom magam. Egy lépéssel többet teszek meg mint bárki más, így én leszek a győztes!

Újabb sárga csillag, újabb karc. Tovább! Majd hangok, elsuhanó fények. Követem őket, de nem törődnek velem. A kommunikációs képernyő életre kel, hangok, arcok, emberi beszéd, réges-régi emlékek, furcsa érzések.  Válaszolnom kell, megállni, gondolkodni, cselekedni, újra élni!

Itt vagyok, élek, igen, itt…

Én, én, Logan, itt La…, Logan parancsnok jelentkezik….

Osterbrock Állomás, központi vezérlő

Borisz Wilky erősen koncentrálva meredt maga elé. A kezében lévő fehér papíron egy újabb sötét folt jelent meg és komótosan terjedni kezdett az ujjai felé. Bár nem volt szokása mégis hangosan szitkozódva törölgette az egyenruháját, hogy a ráfröccsent kávé maradványait valahogyan eltüntesse. Leginkább magára haragudott, mert nem volt képes kezelni ezt a helyzetet. Pont a pihenőidő alatt történt. Társa persze már a kijelölt idő előtt egy perccel lelépett, így ő egyedül maradt a vezérlőben. Szokása szerint a pihenő alatt sem hagyta el a termet, készített egy kávét és azt a vezérlőnek hátat fordítva kortyolgatta a gondolataiba merülve. Egy pillanatra mégis megfeledkezett róla, hogy mostantól nincs egyedül, így amikor a hatalmas ember mögé lopózva elkiáltotta magát, a maradék italt a ruhájára borította.

– Hagyjad már! – kiabálta neki a nagydarab, látva hiábavaló igyekezetét, hogy a foltokat valahogyan eltüntesse a ruhájáról.

– Így is úgy is ugyanúgy bűzlesz ettől az olcsó kávétól! Már annyit ittál ebből a szarból, hogy tuti a bőröd alatt is az van!

Borisz válaszra sem méltatta és próbált uralkodni magán, hogy nem vágjon olyan szánalmasan szenvedő arcot, mint ahogyan érezte magát. Közben feltűnt egy újabb hajó, és bár a szabályzat előírta a közös munkát, most hagyta, hogy mindent a társa csináljon. Egy Sidewinder közelített, és láthatóan egy újabb amatőr pilóta vezette. Nem jelentkezett be és dokkolási engedély nélkül próbálta megközelíteni a kettes leszállóhelyet, ráadásul olyan szögben, aminek biztosan ütközés lesz a vége. A nagydarab ember egyre ingerültebben próbált kapcsolatba lépni a pilótával, és már-már olyan hangerővel ordított, hogy azt a Sidy pilótája még kommunikátor nélkül, öt kilométerre az állmástól is tisztán hallhatta.

– Sidewinder, azonosítsa magát! Parancsnok, térjen ki, engedély nélkül nem szállhat le! Parancsnok, jelentkezzen be!

Maga sem tudta hogyan, erről eszébe jutott az a régi történet egy másik Sidewinderrel aki hasonlóan viselkedett. Akkor is ők ketten voltak a vezérlőben, mivel pont váltásidő volt. Az a hajó is csak simán megjelent az állomás mellett és annyira alacsony sebességgel közeledett, hogy az már inkább csak sodródás volt mint repülés. Semmilyen felhívásra sem reagált és a körülötte cikázó vádászokra fittyet hányva, lassan jött egyre és egyre közelebb az állomáshoz. A rendfenntartás hagyományosan szájhős pilótáiba is belefagyott a szó, amikor közelebb mentek az azonosítatlan járműhöz. A hajó úgy nézett ki, mint egy játék amit  óriások egy bazi nagy kalapáccsal összevertek, majd kidobtak a porba és legalább egy napon keresztül folyamatosan rugdosták odakint. Nem volt olyan része ami működött volna, még a kabinablakkal is történt valami, mert csúnyán végig volt repedve és valami tejfehér bevonat borította. Úgy tűnt mintha sűrű füst kavargott volna odabent a fedélzeten. A vadászok így nem is tudták megállapítani, hogy van-e valaki odabent vagy sem. Mondjuk ha volt is valaki, a fickó  nem láthatott valami sokat azon a füstös üvegen keresztül. A gép ennek megfelelően teljesen rossz szögben közeledett és néha meg-meg állt. Borisz emlékezett, hogy ugyanolyan kétségbeesett dühvel hívogatta azt a furcsa járművet mint most a kollégája  ezt a hajót:

– Parancsnok! Azonosítatlan hajó! Sidewinder! Igazolja magát, válaszoljon, jelentkezzen be!

De semmi válasz nem jött. A távolság egyre csökkent, és Borisz hallotta azt a jellegzetes nyüszítő hangot, ahogyan az automata célvezető rendszer készenlétbe helyezte az állomást védő ágyúkat. Amikor a gép már majdnem elérte a kritikus távolságot, hogy a rendszer tüzelni kezdjen, Borisz beírta a felülbíráló kódot és kézi vezérléssel leállította az automata védelmi rendszert. A szabályzat persze tiltotta az ilyet, hisz az állomáson lévő rengeteg ember élete többet ért, mint egy közeledő hajó pár fős legénysége, de neki volt egy olyan érzése, hogy ez az apró Sidey nem hordoz veszélyt. Elégedetten vigyorgott amikor előbb csak valakinek a nehéz légzését hallotta a kommunikátoron keresztül, majd az ismeretlen pilóta végül bejelentkezett:

– Én, én, Logan, itt La…, Logan parancsnok jelentkezik….

Emlékezett, alig várta, hogy leadja a szolgálatot és rohant a leszállófedélzetre, hogy megnézze miféle szerzetet sodort ide a napszél, kit sikerült megmentenie. A biztonságiak természetesen az egész hangárt lezárták, és senki sem mehetett be amíg a fertőtlenítő osztag nem végzett. Borisz átfúrta magát a kíváncsi tömegen és tiszti rangját felhasználva – persze szabályellenesen, hisz már nem volt szolgálatban – bejutott a géphez. A hajó közelről még elkeserítőbb állapotban volt, mint ahogy a vezérlőből meg lehetett állapítani. Látszódott rajta, hogy hosszú ideje járta már a mélyűrt. A festék teljesen le volt kopva róla, a burkolatot mindenhol horpadások és a kisebb-nagyobb meteoritok által ütött lyukak borították. A bal oldala tulajdonképpen hiányzott egy darabon mintha egy hatalmas állat harapott volna ki belőle egy falatot.  A bejáratot persze képtelenség volt kinyitni a sok deformáció és sérülés miatt, ezért a mentőosztag hátul a vészkijáraton keresztül hatolt be. Mielőtt kinyitották a nyílást a szervizcsatlakozón keresztül bedugtak egy apró szondát, hogy megvizsgálják a levegő összetételét odabent. A csapat parancsnoka bólintott, mihelyt a kis kijelzőn megjelentek az analízis eredményei és a műszer nem mutatott ki mérgező vagy fertőző anyagot a fedélzeten. A parancsnok a maszkján keresztül Boriszra nézett, hisz csak a viszonylag magas rangú tiszti egyenruháját látta és nem tudhatta, hogy ő egy egyszerű szolgálaton kívüli forgalomirányító tiszt. Borisz komor arccal biccentett, erre a csapat kirobbantotta az ajtót a helyéről. Az műszer nem tévedett, a levegő odabent tényleg nem volt mérgező, de a szagokra nem lehetett felkészülni. Olyan érzés volt a kiáramló levegőbe szagolni, mintha egy három hétig napon érlelt tojást törne össze az ember a saját pofáján. Borisz önkéntelenül is megtántorodott a bűztől. Még a mentőcsapat tagjai is fintorogtak az aktív szűrős maszkjaik mögött. Borisz undorát legyőzve közelebb óvakodott a bejárathoz. A hajó belülről úgy nézett ki mint valami prototípus. Vezetékek cikáztak rajta keresztül teljes összevisszaságban. Átkötések, ideiglenes megoldások, hiányzó takaróelemek villódzó homályos fények és rendetlenség mindenütt.

A csapat végre megtalálta a pilótát. Az alak csont soványra fogyott, összefüggéstelenül motyogott és erőtlen kézzel karmolászta a maszkot a mentőcsapat tagjain, miközben kihozták. A ruhája ugyanúgy nézett ki mint a jármű amivel érkezett. Mintha egy három emelet magas thargoid megrágta és kiköpte volna legalább tízszer egymás után. Borisz elnézte ahogyan leszíjazzák és hermetikusan lezárják körülötte a hordágyat, majd a csapat óvatosan felrakja a konténert a szállítójárműre és elrobognak vele. Mivel már az orra egészen megszokta a szörnyű szagot, beljebb merészkedett az apró kabinba. Lassan lépkedett a kábelek és a szerte szét szórt alkatrészek között. Óvatosan kinyitotta a kezét és végighúzta a tejfehér kabinablakon. Közelebb hajolt, mert nem akart hinni annak amit érzett. A kabinablakba valami elképesztően éles tárggyal ezernyi apró karcolást ejtettek. Az kis karcok szabályos sorokban követték egymást végig az ablak egész hosszan.

– Szét fogom lőni a vacak kis seggedet, te félkegyelmű barom! – rántotta vissza Boriszt az ordítás az emlékei közül.

Látta, hogy az apró Sidewinder végül sikeresen felvette a kapcsolatot az állomással és épp a leszállással foglalatoskodott. A műveletet csupán két dolog hátráltatta. Borisz, a kommunikátorba hatalmas vörös fejjel üvöltő kollégája, és az az apró hiba, hogy az érkező a menetiránnyal szemben próbált leszállni és sehogy sem akarta megérteni mi a forgalomirányítás problémája ezzel. Borisz látta, hogy a társa kikapcsolta az állomás védelmi rendszerét. Mondjuk ez érthető is volt. A nagy teljesítményű beam lézerek mostanra már egy gázpamaccsá porlasztották volna a szerencsétlen pilótát a hajójával együtt.

– Forduljál már meg te értetlen barom! – ordította a nagy ember, de a pilóta nagyon úgy tűnt mintha szándékosan bénázna már percek óta a leszállással.

Néha már hozzákoccant az állomáshoz, ezért egyre több piros figyelmeztető üzenet jelent meg a kijelzőn. Persze Borisz  csak a szeme sarkából látta a vörösen izzó sorokat, mert megbabonázva figyelte a hiábavaló leszállási kísérletet. De ennek legalább van pajzsa. – gondolta.

– Hogy a fenébe van az, hogy az összes leszállni képtelen fickót mi kapj… – kérdezte társától, de akkor elakadt a szava, mert észrevette mi történik.

Igazából nem is a kijelzőn egyre nagyobb számban feltűnő vörös üzeneteket látta meg, hanem azokat a jellegzetes villanásokat a külső kamerák képén, amit csak a katonai impulzus lézerek képesek produkálni.

– Mi van, ma mindenkinek elment az esze odakint? – méltatlankodott a radarképet vizsgálva.

Az állomás közelében addigra már egy kisebb flotta jelent meg. Vegyes összetételű társaság volt, akik bár nem igazán keltették szervezett hadsereg látszatát, de semmiképp sem volt lebecsülendő az a tény, hogy azonnal megtámadták az állomás körül cikázó apró vadászokat. Borisz ösztönösen nyúlt a védelmi rendszer kapcsolója felé, de azután megtorpant.

– Ha most visszakapcsolom rögtön megsütjük ezt a szerencsétlen Sidy-t odakint!  – intett a kijelző felé ahol az amatőr pilóta még mindig lelkesen próbált a rossz irányból landolni.

– Ja, de ha nem kapcsoljuk vissza, ezek sütnek még minket! – intett a társa az odakint gyülekező láthatóan ellenséges flotta felé.

A hajók bár még több mint 10 km-re voltak az állomástól, felvettek a klasszikus támadó rombusz alakzatot és gyorsan közelítettek.

– Furcsa… – mélázott el hangosan Borisz.

– Ezek most vagy teljesen hülyék, vagy pedig pontosan tisztában vannak azzal, hogy az ágyúk ki vannak kapcsolva. De hogy a fenébe, hisz ez kívülről nem látszik? A jó büdös francba! Hogy lehettem ekkora barom? – kiáltott fel hirtelen.

Át sem gondolva mit csinál, lökte félre a nagydarab embert a kommunikátor elől, aki még mindig a béna pilótával bajlódott.

– Vége a szórakozásnak haver! – közölte vele a tényeket.

– Az ágyúkat most visszakapcsoljuk! Vagy leszállsz és feladod magad, vagy a lézerek gondoskodnak rólad!

A kis hajó parancsnoka láthatóan értett a szóból, mert szinte azonnal megtalálta a helyes irányt és a gravitációs kapcsok rögzítették az apró gépet a sikeres dokkolás után. Borisz társa közben újra üzembe helyezte a védelmi rendszert. Ezután mindketten szótlanul meredtek a hologramra ami a közeledő hajókat mutatta. Az ágyuk hatósugarát jelző vonal még nem váltott sárgáról zöldre, ami azt jelentette, hogy az önteszt és a kalibráció még nem fejeződött be. Az állomást védő bonyolult érzékelő és fegyverrendszernek időre volt szüksége ahhoz, hogy tűzkész állapotba kerüljön.  Ezt a folyamatot még tovább lassította az új letapogató rendszer.  A tervezők nyilván még nem készítették fel a berendezéseket a gyors ki és bekapcsolásokra. A piros pontokból álló raj egyre gyorsabban közeledett ehhez a sárga vonalhoz.

– Bassza meg ez egy rohadt invázió! Még 2:48 és kész.

Borisz közben elismeréssel adózott a támadók parancsnokának, mert a tervük a maga nemében zseniális volt. Elérték, hogy a védelmi rendszert belső ember nélkül hatástalanítsák és a meglepetés erejével mostanra felmorzsolták az állomást védő vadászok jelentős részét is. Ha most sikerül lőtávolba érniük mielőtt az ágyúk újra tűzkészek lesznek, jóformán ellenállás nélkül el tudják foglalni az állomást. Persze a vészhelyzeti protokollnak megfelelően a parancsnokság értesült az invázióról. A fejesek biztosították őket, hogy haladéktalanul megindult a környéken lévő birodalmi erők átcsoportosítása. Sajnos, mivel az állomás a semmi peremén volt, az erősítés még fájdalmasan hosszú percek múlva fog csak ideérni.

2:15 perc az újraindulásig.

– Bassza meg, ezek tényleg meg fognak sütni minket! – bömbölte az óriási ember Borisznak a számokat látva.

– Ez a hülye liba, még nem képes visszakapcsolni időben. És hol a fenében van az erősítés? Egy ilyen isten háta mögötti állomás már szart se ér? Bezzeg ha Achenar-t támadnák, akkor rögtön anyahajót küldenének oda, mi??

Közben a támadók első hulláma lőtávolságba ért és tüzet nyitott a 3-as fedélzetet védő ágyúra. A raj – három könnyű páncélzatú Viper – összehangolt manőverrel csapott le. Szerencsére a könnyű vadászok csak impulzus lézerekkel voltak felszerelve így nem sok kárt tudtak tenni a nehéz lézer kompozit burkolatában. Ezeket a fürge gépeket, nem erős páncélzatú felszíni célok leküzdésére tervezték, így többször rá és rá kellet repülniük a célra, de sebességük miatt csak egy-egy gyors sorozatra volt idejük.

1:56 perc.

A számok úgy tűnt csigalassan peregnek. Borisz társa gyorsan lehívta a fegyver állapotát mutató képernyőt. Ennek tanúsága szerint az érzékeny optikai célzórendszer egyelőre nem szenvedett sérülést, csak a burkolat integritása csökkent kissé, de ez még nem zavarta a hibamentes működést.

– Jaaa, oda nézz! – kiáltott fel a hatalmas ember. Meg sem bírnak karcolni minket.

– Ők nem, de azok már igen, mutatott Borisz a gyorsan közeledő rombuszra a hologramon. A támadók flottája nem volt egységes. A felfedező hajó és a könnyű vadászgép ugyanúgy megtalálható volt közöttük, mint a nehéz fegyverzetű Anaconda.

– És még mindig jönnek! – állapította meg Borisz ahogyan a hologram sarkán feltűnő újabb és újabb vörös pontokra pillantott.

– Kik ezek a fickók?

Az első vadászrajhoz közben csatlakozott egy második is. A leszállófedélzet vakító fényben úszott a támadó lézerágyúk villanásai miatt. Egy szerencsés sorozat sikeresen leborotválta az optikai célzórendszert takaró lemezt és a folyamatosan érkező sugárnyalábok egy olvadt fémkupaccá változtatták az ágyú egyik létfontosságú részét.

– Bassza meg, ilyen rohadt mák nincs is! – bömbölte a hatalmas ember. A 3-as ágyúját kilőtték ezek a rohadt kis szúnyogok!

1:04 perc van hátra.

Közben a nehézfegyverzetű csatahajók is lőtávolba értek. A rombusz felbomlott és a négy csoportba rendeződő támadók elindultak, hogy a 3-as fedélzetre néző összes ágyút eltüntessék az állomás faláról. Szerencsére a célzórendszer sérülését kívülről nem lehetett látni, így a flotta ide eső része össztüzet zúdított a már működésképtelen fegyverre. A hatás lenyűgöző volt. A nagyobb hajók is megérkeztek és a még viszonylag nagy távolság miatt rakétákat használtak. Az indítást jelző kis füstpamacsok majdnem egyszerre jelentek még a kilövőállások végén, majd a rakéták mint megannyi izzó ujj, sötétszürke füstcsíkokat rajzoltak a fekete űrbe. Boriszt meglepte, hogy milyen lassan történt mindez. Szinte meg tudta számolni a kilőtt tölteteket, és látta ahogyan az ismételt becsapódások nyomán egyre nagyobbra nő a 3-as ágyút felfaló tűzgolyó. Kicsit olyan volt mintha ez az egész nem is velük történne. Borisz érezte a tompa morajlast és a remegést, ahogyan az ágyú teste felrobbant, majd szétszóródott az űrben, de valahogy nem tudta összerakni azzal, hogy ez itt és most velük történik.

– Naaa, gyertek csak még egy kicsit közelebb! – csalogatta a támadókat ordítva Borisz társa.

– Naaa, csak még egy kicsit!

– Mi van veled, elment az eszed? –kérdezte Borisz az óriást aki válasz helyett csak széles vigyorral a számlálóra mutatott: 0:07

Ahogyan a tűzvezető rendszer végre magára talált, az ágyúk a szokásos visítással álltak a célra és azonnal elkezdték az ellenség ritkítását. Az ellentámadás hatására az egyre közelebb merészkedett támadók őrült módon hátrálni kezdtek.

A számítógép legelsőnek az egyik taktikai zöldre festett Python-t vette célba. Boriszt mindig lenyűgözte a védelmi rendszer nyers ereje. A hajó láthatóan jól felszerelt volt, harcra optimalizált modulokkal és valószínűleg katonai kategóriájú energiapajzzsal. Amikor a pilóta észrevette mi történik, begyújtotta a hajtóműveket, és az összes energiát arra irányította, hogy minél gyorsabban és minél messzebbre kerüljön az állomástól.  Balszerencséjére előbb csak kettő, majd három lézernyaláb fókuszált rá. A védőpajzsa másodpercek alatt megszűnt létezni és a nagy energiájú sugarak elkezdték átégetni a páncélozott burkolatot. A pilóta nem volt kezdő, így menekülés közben próbált pörögni, hogy egyenletesebben oszlassa el a hőterhelést, de ez nem sokat segített. Az ágyúk így hosszú spirál mintákat égették a burkolatba, vörösen és sárgán izzó csíkokat hagyva maguk után. Ahogyan a nehéz páncélzatú gép pörögve próbált menekülni, a csíkok egyre mélyebben vágták át a burkolatot. Nem volt látványos robbanás az ágyuk munkája nyomán. A forgás miatt a centrifugális erő egyszerűen csak széttépte az ezer helyen meggyengült hajótestet és a harci gép darabjai izzó fémdarabokként szóródtak szét a hideg űrben.

Mivel jó pár nagyobb darab az állomás felé hullott, a védelmi rendszer ezek feldarabolását tekintette elsődleges feladatának így a támadóknak volt idejük kereket oldani.

Az alakzatban repülő gépek szinte egyszerre torpantak meg és egy gyors forduló után szinte egyszerre villantak fel a túltöltött hajtóművek, hogy a lehető legnagyobb sebességgel tűnhessenek el az állomás lőtávolságából.

– Ahhoz képest, hogy mennyire vegyes társaság elképesztően szervezettek, jegyezte meg Borisz, de társa csak hümmögött erre.

Az újra működő védelmi rendszer ernyője mögül volt egy lélegzetvételnyi idő, hogy felmérjék a károkat. A 3-as fedélzet melletti ágyú persze teljesen elpárolgott, de a többi berendezés még az elszenvedett sérülések ellenére is működőképes maradt. A védelmi rendszer kapacitását a számítógép biztató 87%-ra értékelte. Ahogyan Borisz sorban nyugtázta a piros figyelmeztető hibaüzeneteket, a társa tőle szokatlan módon csendben a háttérből gondolataiba temetkezve figyelte őt.

– Lehet mégsem annyira kemény, mint amilyennek mutatja magát. Vagy csak most visszakapom, amiért egyedül hagytam azzal a Sidy-val – okoskodott Borisz.

– Na, lássuk ezeket az üzeneteket: Ok, új ellenséges hajó tűnt föl, ok, strukturális sérülés a 3/126-12v modulban. Ok, kritikus túlmelegedés a 3-as ágyú hűtőrendszerén, ok, nincs kommunikáció a 3-ágyú szervo vezérlővel, és igy tovább.

Közben a támadó flotta félgömb alakzatot vett fel pontosan az ágyúk hatótávolságának határán.

– Mintha várnának valamire. – gondolta Borisz. De mi a fene lehet az? Az erősítésünk hamarosan meg fog érkezni, és akkor a birodalmi flotta neki fogja szorítani a támadókat az állomásnak. Abban a darálóban pedig senki sem maradhat életben. Eddig úgy tűnt a parancsnokuk érti a dolgát, de akkor miért maradnak egy olyan csapdában ami mindjárt bezárul?

A kérdés kicsit nyugtalanította Boriszt, de a védelmi rendszer áthatolhatatlannak tűnt és neki még rengeteg piros üzenettel kellett megbirkóznia. Ok, újabb támadó hajók, ok, a 152/HF strukturális sérülése, ok, ismeretlen hőforrás az G szervizfedélzeten. Borisz legnagyobb meglepetésére ezt az üzenetet képtelen volt nyugtázni. Újra és újra megnyomta a gombot, de az üzenet nem tűnt el. Ez azt jelentette, hogy a számítógép szerint az eltérés még mindig fennáll. Borisz lekérdezett még pár adatot a G-13 számú helyiségről.

– De hát az egy raktár! – meredt hitetlenkedve a képernyőre majd szokásával ellentétben cifrán elkáromkodta magát.

Osterbrock állomás, G szervizfedélzet

A befalazott Clipper lustán lebegett miközben a port kavarta maga alatt. A pilótafülkében ülő James összerezzent amikor a kommunikátor váratlanul megszólalt:

– Ok, itt Sierra -Lima A1, kezdjük meg a támadó alakzat felvételét. 2-es forgatókönyv szerint repülünk. A csali még aktív.

Majd mindenhonnan nyugtázó válaszok. James érdeklődve hajolt közelebb. Mi ez az egész, valami előre rögzített üzenet?

– Tartsátok az alakzatot, a csapat 80%-a már itt van. Továbbra is a 2-es él, a csali még a helyén, tűzparancs érvényben. Adjatok nekik srácok!

– Itt Sierra-Lima A4. Tüzet nyitunk, mostantól pirosak vagyunk.

– Itt Sierra-Lima C6, találat megerősítve, találat megerősítve, négy újabb ellenség látható.

– Jók vagyunk, folytassátok a megközelítést továbbra is a 2-es aktív, csali még él!

James kezében önkéntelenül is megmozdult a botkormány és a hatalmas hajó lassan sodródni kezdett a raktár fala felé.

– Itt Sierra-Lima F3, négyest elveszítettük, ismétlem négyest elveszítettük, a mentőkabin jelei tiszták, itt Sierra – Li…Bumm!!

Az ütközés magához terítette Jamest a kábulatból amivel a rádiózást hallgatta. Bambán meredt a raktár falának feszülő hajó orrára és nagy nehezen megértette, hogy ő tolja neki a nagy dögöt a falnak. Óvatosan visszakormányozta a gépet az eredeti helyére és addig csökkentette a gépház teljesítményét amíg a nagy test puhán újra lehuppant a porba.

De mi a fene ez az egész? A feje kicsit megfájdult így szokásához híven a halántékát dörzsölgetve dőlt hátra a pilótaülésben.

– Itt Sirerra-Lima A1, a csali elveszett, ismétlem a csali elveszett, mostantól csak pár percünk van. A cél a 3-as fedélzet. Nyugi srácok még jók vagyunk.

James olyan mozdulattal kapcsolta be a radart mintha tudná úgysem fog látni semmit. Kicsit hitte is meg nem is, ahogyan a képernyőt elborították a hajókat jelző pöttyök. És mind gyorsan közelített.

– Itt Sierra-Lima A1, négy csoportra válunk, rést kell vágnunk a védelmi rendszeren. Maradjatok a lehető legtávolabb, csak rakétákkal lőjetek. Nincs sok időnk.

James még a hajóban ülve is megérezte az állomást ért rakéták nyomán keletkező finom vibrációt. De kik ezek és miért támadják az állomást? Előbb kicsit megijedt, majd elfogta a tettvágy, hogy valahogyan segítsen az állomás lakóin és persze magán is.

– Bassza meg, ha ez a rohadt dög a falon kívül lenne most adnék nekik! – kiáltott fel.

Elképzelte, ahogyan hős pilótaként megmenti az állomást, az otthonát.

Otthon?

Hisz tulajdonképp semmi sem köti ide, csupán csak azért van itt, mert a dokik nem engedik újra repülni. Ahogyan ebbe belegondolt a fejfájás újra előjött, így csukott szemmel hanyatlott hátra az ülésben. Csak távolról tompán hallotta a támadók hangját:

– Bassza meg, az ágyúk! De hát nem erről volt szó! Visszavonulás, 4-es protokoll, húzzatok el onnan!

– Sirerra-Lima A2, tűnj el onnan!

– Sierra-Lima A2! Válaszolj! Duvi, válaszolj már a fenébe is!

– Hagyd csak, te is tudod, hogy kilőtték. Látod, Warhead mondtam, hogy nem kellett volna így csinálni! Már egy csomó hajót veszítettünk!

– Hát így jár az, aki egy állomással akar pofozkodni.

– Ja, persze neked könnyű, a pajzsod mögé bújva, mint egy igazi fed vitéz! Miért nem próbálsz meg tenni valamit?

– Lehet szájhős vagyok, de bolond nem.

– Itt Warhead, próbáljunk még a tervnél maradni, nem állunk rosszul, ezzel a lehetőséggel is számoltunk!

– Lehetőséggel mi? Itt vagyunk az állomás előtt pár kilométerrel és nem tudunk közelebb jutni a francos ágyúk miatt! Mégis mi a fenére várunk? A birodalmi erősítés nemsokára megérkezik és akkor az SSL mai játékának vége! Mégis ki fogja nekünk kinyitni azt a rohadt kaput? A belső emberek tuti nem, mert ha az állomáson lázadás vagy lövöldözés tör ki, a biztonsági rendszer azonnal le fogja zárni az egész koszfészket és azt csak kívülről lehet majd felülbírálni.

– Igaza van Orientnek! Mi a fenére várunk? Ezt elveszítettük!

– Ja, igazad van, én tuti nem várom meg itt a birodalmi hajókat!

– Én sem! Jól láttam, hogy járt Duvi az előbb!

– Itt Sierra-Lima A3, Aaren beszél. El sem hiszem, hogy ezen vitatkoztok. Mind ott voltatok az összes gyakorlaton és minden forgatókönyvet ezerszer végigpróbáltunk. Mind rengeteg időt és energiát áldoztunk arra, hogy az SSL az legyen ami. A sok unalmas kereskedéssel töltött óra, a gyűjtögetés egy jobb modulra vagy hajóra, a rengeteg gyakorlás. És mindezt el akarjátok dobni rögtön az első nehézség után? Azt akarjátok, hogy később azt meséljék, Duvi és a többiek hiába szenvedtek? Ez nem valami ócska számítógépes játék ahol ki lehet lépni ha nagyon nagy a baj. Itt nincs hová menni, a híd már régen ég mögöttetek! Azt akarjátok, hogy azt meséljék, egy lány bátrabb volt mint ti nagyszájú férfiak? Mert én becsülettel végig fogom ezt csinálni még akkor is ha úgy végzem mint Duvi! Ki mer velem jönni?

– …Duvi! – kiáltott fel James. Végre eszébe jutott! Az az öreg fickó a bárban aki rásózta ezt a hajót, az SSL, a grafittik és a feliratok szerte a folyosókon, a katonák, a pletykák, a kezébe csúsztatott szórólap! Minden összeáll! Ezek tényleg el akarják foglalni ezt az állomást és valamiért én is a része vagyok ennek. Talán nekem is van feladatom, talán újra repülhetek, segíthetek nekik! De mi a fenét tehetek én innen? Hisz zárt csatornát használnak, így csak hallom őket de válaszolni nem tudok. Most hogy Duvi már nincs, lehet nem is tudják, hogy létezem. De mi értelme egy befalazott hajónak?

James minél jobban próbálta kitalálni mi ez az egész, annál jobban megfájdult a feje. Végül a világ csak egy homályos képlékeny paca lett, ő pedig felállt a pilótaülésből és kitámolygott a légzsilipen keresztül a hajóból. Lerogyott a bal oldali hajtómű tövébe és csak próbált lélegezni, de minden sűrű tejfehér köd mögé húzódott vissza.

Még a robbanást is alig érzékelte, csak a pattogó hangos vezényszavak és a fegyverek csöve alá szerelt taktikai fényforrások éles fénysugarai térítették magához kissé. Addigra a raktár ajtajának füstölgő romjain át már legalább tíz állig felfegyverzett katona nyomult be és mivel nem tudták mi fogja várni őket a raktárban, megtorpantak egy pillanatra látványtól. Ezt kihasználva James felpattant és káromkodva visszairamodott a légzsilip felé. A mozgást látva az automata fegyverek felugattak, ahogyan a szakasz tüzet nyitott a váratlanul megmozduló alakra. James meg-meg botlott futás közben, mivel a fejfájása miatt még mindig erősen szédült. Egy lövedék lepattant a leszállótalp széléről és a combján végigcsúszva hosszan föltépte a pilótaruháját.

– Bassza meg, ezek nem viccelnek, ez nem kábító lövedék!

James egy pillanat alatt elérte a zsilipet és óráknak tűnt az a pár másodperc amíg a hidraulika csigalassan beemelte őt a fedélzetre. A feltépett ruha alól vékony csíkban csordogált a vér, de James az izgalom hatására ebből semmit sem érzett. A fejfájását is mintha elfújták volna.

Kicsit sántikálva elérte a pilótafülkét és lehuppant a székbe, majd addig növelte a meghajtók teljesítményét, amíg a nagy dög újra lebegni nem kezdett. Ahogyan a leszállótalpak visszahúzódtak visszakapcsolta az energia pajzsot.

A katonák szitkozódva próbáltak minél távolabb kerülni a hajtóművekből kiáramló tűzforró és veszélyes sugaraktól és megelégedtek annyival, hogy néhány dühös sorozatot adtak le a kecsesen lebegő harci gépre. Persze fegyvereiket nem nagy kapacitású energiapajzsok áttörésére tervezték, így tulajdonképpen semmit sem ártottak a hatalmas hajónak. Percek teltek el így. Aztán egy újabb szakasz érkezett, akik gyorsan fölállítottak egy mobil barikádot, majd ennek védelmében elkezdtek összerakni egy hordozható, multicannon-nak nevezett forgócsöves ágyút. Ez leginkább nehéz páncélzatú célok leküzdésére volt alkalmas, de ennyire rövid távolságból a pajzsok átütésére is használható volt.

James a hajó külső kamerái segítségével elég jól nyomon tudta követni a folyamatot. Úgy becsülte körülbelül 5 perc amíg összerakják a fegyvert és másik öt amíg kihámozzák őt a hajójából. Úgy tűnt, hogy semmit sem tehet ez ellen. Sajnos az űrhajó a bejáratnak háttal helyezkedett el és az összes fegyvere csak előre tudott tüzelni a fal irányába. A raktár nem volt annyira nagy, hogy James meg tudjon fordulni benne és ezt a hajót egyébként sem készítettek fel ilyen apró és ilyen közeli célok elpusztítására.

– Ennél nevetségesebben nem is végződhetne ez a kaland! – gondolta. Igaza volt Monának, hogy itt hagyott. Szerencsétlen alak vagyok!

Ekkor felrobbant a kommunikációs kijelző. Úgy tűnt megérkezett a birodalmi erősítés és a támadók helyzete rohamosan romlani kezdett. A Warhead nevű fickó próbálta nyugtatni az egyre kétségbeesettebb pilótákat:

– Várjatok srácok, még van esélyünk! Csak adjatok nekem egy percet és azután megkezdjük a visszavonulást! Csak egyetlen percet!

James maga sem értette miért, de egyre nagyobb dühöt kezdett érezni. A saját elcsépelt élete, a folytonos sikertelenség, hogy mindig neki kell hátralépni, hogy sosem sikerül semmit befejeznie.

– Most másképp lesz, basszák meg!  – ordította az üres pilótafülkének és át sem gondolva mit tesz, élesítette a fegyverrendszert.

Osterbrock állomás, központi vezérlő

Borisz – rá egyáltalán nem jellemző módon – felordított örömében, amikor meglátta az állomás közelébe beugró birodalmi flottát.  A vezérhajó egy állig felfegyverzett Cutter volt, amit apró szúnyogok módjára döngtek körül a kísérővadászok. A raj nagy sebességgel közeledett, hogy leküzdje a támadóktól elválasztó 15 kilométernyi távolságot.

A támadók továbbra sem mozdultak. Ez ellentmondott minden józan észnek, mivel nekik is látniuk kellett a frissen érkező flottát és a pozíciójuk egyáltalán nem utalt arra, hogy harcolni akarnak.

– Mit a fenét csinálnak ezek? – kérdezte Borisz a kollégáját, de a nagy ember csak hümmögött és karját széles mellkasa előtt keresztbe fonva, a vezérlő sarkába húzódva szemlélte az eseményeket.

Borisz nem is igazán értette mi lelte ezt az egyébként harsány embert, de az események nem is hagyták, hogy alaposan átgondolja a dolgot.

A kijelzőn feltűnt az A kategóriás riasztás ami csak az állomás burkolatának sérülése,  esetén jelenik meg. Ilyenkor az automatika azonnal közbelép, és kérdés nélkül lezárja az érintett szakaszt az állomás többi részétől, megakadályozva ezzel, hogy az összes szektorból kiszökjön a levegő. Ebben az esetben a vezérlés nem mérlegel, így a szivárgó szakaszban lévő embereket a számítógép halálra ítéli a zárlattal. Persze vannak a falakon veszélyezteti űrruhák, amik elvileg több óráig is képesek életben tartani azt aki képes beléjük bújni időben. Ennek ellenére Borisz még nem hallott olyanról, hogy valaki élve előkerült volna egy szivárgás miatt lezárásból.

– Persze G-13 raktár!  De mit csinálnak azok az istenverte katonák odalent?  Nem hiszem el, hogy képesek voltak kilyukasztani az állomást! De hát ezek profik, nem tudják, hogy halálra ítélik mag…

Boriszba mint ahogy ma már sokadszor újra belefagyott a szó.

– Mi a jó franc ez? Már igazán vége lehetne ennek az őrületnek! – kiáltotta, majd a radarra meredt. A rendszer egy hajót jelzett az állomás mellett, ami egyszer csak megjelent ott.

– Ez lehetetlen! Hogy a fenébe jelenik meg egy hajó, csak úgy a semmiből?  Ráadásul az állomás közvetlen szomszédságában. Ide nem lehet csak úgy odaugrani.

A szabályok szerint hívni kezdte az új jövevényt:

– Azonosítatlan hajó, hall engem?  Itt Osterbrock állomás, azonosítsa magát, jelentkezzen be.

– Mi van ezzel a nappal?

Úgy tűnt reggel óta már legalább százszor ismételte ez ezt a szöveget.

Persze az állomás tűzvezető rendszere nem volt felkészülve a semmiből megjelenő azonosító nélküli hajókra. A tervezők elképzelése szerint ilyesmi csak valami műszaki hiba miatt történhet meg, mivel az állomás közvetlen közelébe képtelenség kilépni a hipertérből.  Az ennek megfelelő protokoll igy azonnal elindult ahogyan a számítógép képtelen volt kitalálni mi ez a hajó és hogyan került ide. A műszaki hiba esélye miatt a barát – ellenség felismerő rendszer alaphelyzetbe állt, az ágyúk nem tüzeltek senkire.  Persze veszély esetére volt egy nagy vörös gomb, amit megnyomva az ágyúk minden azonosíthatatlan célt lesöpörtek az égről.  A szabályok értelmében ezt csak indokolt esetben volt szabad használni, elkerülendő a meghibásodásból eredő baráti tüzet. Borisz egy pillanat alatt mérlegelt és megnyomta a gombot. Ideges mozdulatokkal elkezdte bepötyögni a hozzáférési kódját, amikor az eddig csendben a sarokban gubbasztó nagy ember úgy szólalt meg a háta mögött, hogy attól Borisz ereiben megfagyott a vér.

Osterbrock állomás, SSL parancsnoki hajó

Warhead lekapcsolta a kimenő kommunikációt. Bár tudta, hogy senki sem láthatja, arcán mégis ott maradt az a sziklából faragott kemény elszánt arckifejezés. Igyekezett pont olyan fejet vágni ahogyan a nagy parancsnokok arcát elképzelte, amikor egy tollvonással hoznak döntést milliókat küldve egy vesztett csatába,  hogy majd ezzel megnyerjenek egy háborút.

Kicsit szidta is magát, hisz minden jel szerint parancsnokként kudarcot vallott. És neki nem voltak milliói, csak egy pár szedett – vedett lelkes fickó, akik elhitték, hogy ha összefognak, akkor változtathatnak egy picit a világon.

Bár még nem mondta ki magának, tudta, hogy nem fog elmenekülni a Cutter elől és azt is tudta, hogy az embereit sem fogja erre kérni. Behunyta a szemét ahogyan rájuk gondolt.  Sajnos túl sok időt töltöttek együtt, túl sok emlék, közös élmény fűzte hozzájuk. És most mind meg fognak halni, mert a terv kudarcot vallott. Meg fognak halni, mert bíznak benne,  mert manipulálta őket, mert elhitette velük, hogy az akarat erősebb fegyver mint a rideg valóság.

Hibázott mert nem mondott el nekik mindent, mert idealista volt, mert ő maga is elhitte, hogy sikerülhet. Keserű lecke lesz és a közelgő Cutter lézerei egytől egyig mindenkinek meg fogják mutatni, hogy a világ nem változik. Az egész eddigi munkájuk forgatókönyveken alapult, minden lehetőséget végigpróbáltak, mindenre fel voltak készülve. Mindenre, csak a kudarcra nem. Megtehette volna, hogy kiadja a parancsot a visszavonulásra, megmentve legalább párat az emberei közül. De akkor végig ottmarad benne a „…mi lett volna ha?” kínzó kérdése. És ezt a kérdést fogják örökölni a szerencsésen megmenekülők is, miközben kihalt peremvidéki kocsmákban rejtőzködve mulatják az időt. A Cutter hamarosan lőtávolba kerül, egyre csak fogy az idő.

– Ugyan, csak önző vagy, legalább adj nekik egy esélyt! – győzte meg magát végül.

Visszakapcsolta a kommunikációt és próbált nyugodt hangon megszólalni:

– Itt Sierra – Lima A1. Ma ez lesz az utolsó parancsom. Úgy tűnik… úgy tűnik… ez nem lehet igaz. – hitetlenkedve meredt a monitorra, és csak nagyon lassan fogta fel mit lát.

– Srácok a terv működik! – kiáltotta el magát.

– Tartsátok a pozíciót!  Miénk lesz az állomás!

Osterbrock állomás, G-13 raktár

Howard szakaszvezető jó pár perce próbálta elnyomni a lassan háta mögé lopakodó álmosságát. Már csak fél óra volt hátra a 24 órás szolgálatból, amikor a csapatát az G-13 raktárhoz vezényelték. Először még örült is neki, hogy végre egy kis akció dobja föl az unalmas napokat. Ráadásul ez egy rutinfeladat ami nem okozhat gondot – gondolta.  De a rutinfeladat villámgyorsan stratégiai rémálommá változott, amikor meglátták azt a francos űrhajót, ami sehogyan sem lehetett volna ott.  Már majdnem összerakták a multicannont, amikor az a dög váratlanul elkezdett lőni a semmire. Az egész olyan volt mint valami ócska film hatásvadász lassított felvétele. A páncéllemezek félrecsúsztak és a fegyverek kiemelkedtek az fegyvergondolákból. A hajó reaktora maximális teljesítménnyel működött és az összes energia a fegyverek csövén keresztül nekivágódott a falnak. A sárgásvörös sugarak pillanatok alatt átégették a belső burkolatot. A hatalmas hő hatására a burkolat mögött lévő hőszigetelő hab forrni és dagadni kezdett, majd mint valami elfuserált pattogatott kukorica a sugarak által égetett lyukakon keresztül kifolyt a padlóra. Howard nem volt felkészülve olyan helyzetre ahol az ellenség nem őket lövi, így egy pár értékes pillanatot veszített mire felismerte, hogy honnan jön a fenyegetés. Felpattant és a Clippernek hátat fordítva elkezdett rohanni a kirobbantott raktárajtó felé, miközben a kommunikátorba ordított a társainak. Bár a kiképzésen sok mindent megtanítanak, erre az érzésre mégsem készítik fel a katonákat. Az ajtó már csak egy karnyújtásnyira volt, amikor a szakaszvezető hirtelen már nem érezte a szilárd talajt a lábai alatt. Az egyik pillanatban még elrúgta magát a földtől, hogy megtegye az utolsó lépést az ajtóig, de a másik lába már nem érkezett meg a talajra. A futó mozdulatot tovább folytatta a levegőben és érdekes módon haladt is tovább az ajtó felé, de közben emelkedni is kezdett. Ösztönösen kinyújtotta a kezét, hogy elkapja az ajtó keretét és megkapaszkodhasson, de az emelkedés egyre gyorsabb volt. Már nem is az ajtó felé haladt, hanem távolodott tőle. Olyan érzés volt, mintha egy rugalmas kötelet erősítettek volna a hátára, aminek a másik végét egy épp induló vadászgép farkához kötötték. Ez a gép most elkezdett lassan ráfordulni a kifutóra így Howard lassan pörögni kezdett a levegőben.  A vadászgép végre irányba állt és begyújtotta a hajtóműveket. Howard egy szempillantás alatt, hatalmas sebességgel kiszáguldott a fal darabjaival és a hangárban lévő poros törmelékkel együtt az űrbe. Szerencséjére a feje beleütközött a rés szélén kiálló rudak egyikébe, amitől a törhetetlen kompozit anyagból készült sisakja úgy hasadt ketté, mint valami érett dinnye. Így Howard szakaszvezető már nem érezhette, ahogy őrült módon pörögve, a szakaszával együtt kiszippantja őt a vákuum az állomást körülvevő hideg űr sötétjébe.

Osterbrock állomás

A birodalmi erősítés magabiztosan közelített. Az ügy egyszerűnek tűnt. Pár bugris megtámadta az állomást és pórul jártak, mert alábecsülték a védelmi rendszer képességeit. Most ott topognak tanácstalanul a kapuban, és arra várnak, hogy valaki beengedi majd őket. Persze ez úgysem fog megtörténni. Az állomás kapuit csak a vezérlőből lehet kinyitni. Oda pedig majdnem lehetetlen betörni. Ha lövöldözés vagy szabotázs történik, akkor meg minden zárlat alá kerül, és azt csak kívülről lehetséges feloldani. Szóval könnyed agyaggalamb vadászat ígérkezik a birodalom dicsőségére. A Cutter parancsnoka elmosolyodott erre a gondolatra, majd kiadta a parancsot a fegyverendszer élesítésére.  Ha tudja, hogy a mai nap többet már nem lesz oka mosolyogni, biztosan jobban kiélvezi a pillanatot.

James hirtelen hosszú idő után újra a világűrben találta magát. Körülötte pörögve húztak el a törmelékdarabok, amiket a lyukon keresztül a vákuum kiszippantott az ürességbe.

Az üresség!

James feje újra megfájdult a gondolatra és elkáromkodta magát.

– Baszod, nem lehetsz ennyire szerencsétlen, most ne magaddal törődj, most dolgod van!

Az erősítés már majdnem lőtávolba ért. A vezérhajó egy hatalmas Cutter már szabad szemmel is jól látható volt. A parancsnoki híd a hajó orrában volt. James elképzelte ahogyan a parancsnok hűvös hangon kiadja a támadási parancsot majd kezét a háta mögött összekulcsolva, közömbösen szemléli az eseményeket.

– Azonosítatlan hajó, hall engem?  Itt Osterbrock állomás, azonosítsa magát, jelentkezzen be.

James tövig nyomta a gázkart és a fejét hasogató fájdalommal mit sem törődve megcélozta a Cuttert. Tudta, hogy ha tüzet nyit, akkor nem lesz esélye egy egész hajóraj ellen. A kommunikátoron keresztül az állomás és a Cutter is folyamatosan hívta öt, azonosítást követelve.

– Hmmm, ezek szerint fogalmuk sincs ki vagyok, és hogyan kerültem ide. – okoskodott James.

– És így valószínűleg azt sem tudják eldönteni, hogy ellenség vagyok vagy sem.

Ezt kihasználva James maximális sebességre gyorsított és megcélozta a Cuttert. Ahogyan a hajó gyorsulni kezdett a fejfájás egyre jobban rárontott. A világ kezdett beszűkülni és már csak azt a fehér parancsnoki kabint látta. A kommunikátor kitartóan próbálta öt azonosítani.

– Azonosítatlan hajó, jelentkezzen be, Imperial Clipper, azonosítsa magát, parancsnok hall minket, itt Osterbrock állomás beszél!

A sebesség elérte a maximális értékét.

– Parancsnok, jelentkezzen be!  Parancsnok módosítsa a röppályát! Azonosítatlan hajó, térjen ki és azonosítsa magát!

A Cutter egyre közelebb került. Már szabad szemmel is tisztán lehetett látni a parancsnoki híd ablakát tagoló merevítő bordákat.

James kezét a gázkarnak feszítette, de persze már nem tudta tovább tolni előre. A kommunikátor folyamatosan azonosítást követelt. Reszketeg hangon szólalt meg:

–  Itt Jam… itt Lan… Itt Logan, Logan parancsnok jelentkezem!

Osterbrock állomás SSL parancsnoki hajó

A Clipper egyszer csak előbukkant az állomás falából kicsapódó törmelékfelhőből. Egy pár hosszú pillanatig nem történt semmi, majd az események annyira felgyorsultak, hogy Warhead nem is tudta magában meghatározni a pontos sorrendjüket. A hajó hajtóművei felragyogtak és a gép őrült módon elkezdett gyorsulni. Egy pillanat alatt elérte az ágyúk hatótávolságának határát, anélkül hogy azok egyetlen sorozatot is leadtak volna rá. Ügyes manőverrel kikerülte az egyik útban lévő SSL vadaszrajt, majd elindult egyenesen a Cutter felé. A közeledő birodalmi flotta sem tudta hova tenni a hirtelen megjelenő birodalmi hajót és ez a pár pillanatig tartó tanácstalanság okozta a vesztüket. A Clipper maximális sebességgel ütközött neki a Cutter orrának. Az energiapajzsok felragyogtak ahogyan próbálták elvezetni az ütközés hatalmas energiáját. A Clipper pajzsa rögtön az ütközés után összeomlott, de a hatalmas sebesség miatt a lendület csak vitte tovább a gépet. A Cuttert ragyogó fehéren izzó burok vette körül, de ez csak pillanatokra tudta megvédeni a hajót. A túlterhelt pajzsgenerátor egy óriási villanással adta meg magát a hatalmas energiának. A Clipper roncsa nekicsapódott a parancsnoki hídnak, áttörte az ablakokat, és mivel a hajtóművek a súlyos sérülés ellenére tovább lökték előre, a roncs teljesen kitöltötte a pórul járt Cutter orrát, majd megállt. Irányítás nélkül a sérült Cutter elkezdett eltérni az eredeti irányból, majd pörögve teljesen lelassult. A robbanás váratlanul érkezett és úgy söpörte szét a körülötte repkedő kísérővadászok raját mintha csak papírból lettek volna.

Osterbrock állomás központi vezérlő

– Ezt én nem csinálnám a helyedben, haver! Lépj távolabb attól a pulttól!

Borisz megpördült és a farkasszemet nézett az óriási emberrel. A nagydarab már megint észrevétlenül került mögé, mint ahogy annyiszor ezelőtt. Borisz sehogyan sem akarta megérteni, hogyan tud egy ekkora ember teljes csendben mozogni. Az óriás valamiféle fegyvert fogott rá, és fenyegetően közelebb lépett.

– De mi ez az egész, csak nem te is közéjük tartozol? – kérdezte őt Borisz

– Gyerünk, hagyd így az ágyúkat, és nyisd ki szépen a 3-as fedélzet ajtaját!

– Tudod, hogy ezt nem tehetem meg, nem kényszeríthetsz rá!

– Figyelj öreg, én tényleg nem akarlak lelőni, csak ha nem hagysz választást. Hisz mindig jó cimborák voltunk, fogadj szót szépen!

– Lelőni? Ez marhaság! De hát te is ismered a protokollt ilyen esetekre. Azok a nyavalyás szenzorok mindent rögzítenek itt, és ha valaki lövöldözni kezd az automatikus zárlat életbe lép. Azután pedig senki sem fog kinyitni semmit innen!

Az óriás ezen mosolyogni kezdett úgy, hogy Borisz ereiben megfagyott a vér, annyira, hogy az utolsó mondatot is csak reszketeg hangon tudta befejezni. Lassan oldalazni kezdett a pult mellől a kijárat felé. Az óriás nem lépett utána csak a kezében lévő fegyver csövével követte folyamatosan Borisz mellkasát.

Váratlanul megszólalt a kommunikátor:

– Itt Jam… itt Lan… Itt Logan,  Logan parancsnok jelentkezem!

Úgy néz ki az a Clipper végre bejelentkezett. – gondolta Borisz.

Az óriás egy pillanatra elfordult és a hologramra tekintett ahol jól látszódott, hogy Logan hajója őrült módon elindul a birodalmi erősítés irányába.

Most, hogy társa nem figyelt rá, Borisz egy pillanat alatt döntött és elrugaszkodott.

A dörrenés zaja még sokáig visszhangzott a vezérlő falai között. A hatalmas ember a pulthoz lépett és nyugodt mozdulatokkal beírta az azonosító kódot, majd kinyitotta a hangár ajtaját. Egy apró kommunikátort vett elő a zsebéből, megnyomta rajta az egyetlen gombot és csak annyit mondott bele:

– A 3-as nyitva, ismételtem a 3-as nyitva.

A fegyver még mindig füstölgött a kezében. A lustán gomolygó füst kaparta, marta a torkát és csípte a szemeit.

– Igaza volt Duvinak! – morogta magában. Ezt a stukkert tényleg nem fogják felismerni.

Hangos koppanással tette le a fegyvert a pultra. Egy antik Smith & Wesson revolver volt, amit a XIX században gyártottak. Ez szilárd hajtóanyagú fémhüvelyes lőszerrel működött, már évszázadok óta nem használt senki hasonlót.

A nagy ember szomorúan megcsóválta a fejét és elkezdett kibújni a pilótadzsekijéből.

A hologramra tekintett és látta, hogy az SSL hajók sorban elkezdtek dokkolni. Lehajolt a pult mellé és a ruhadarabbal gondosan letakarta a földön fekvő alakot majd gondterhelt arccal nézte az egyre terjedő vörös foltot a kabát gallérjának fehér prémes szélén.

VÉGE

 

Információ a szerzőről

Duvi

Én vagyok a csapat átlagéletkorának a megrontója, mind a 48 évemmel :) Egy öreg nyomdász, akinek kimaradt az életéből az első Elite, pedig már volt gépem akkoriban. Szeretem a sci-fit és a Pc-s játékokat. Első gépem egy Intel DX4-es Pc volt......

Nem vagy bejelentkezve :-(

Csak bejelentkezve tudsz hozzászólni a témához.

Jelentkezzen be, kapitány!