Commander Krónikák

Commander Krónikák

Egyre nagyobb népszerűségnek örvend a “Ti küldtétek” rovatunk. Az elmúlt időszakban kaptunk már novellákat, játékleírásokat és hajófestéseket is. Legújabb beküldőnk egy novellával jelentkezett, melyhez a későbbiekben folytatás is érkezik. Nem is szaporítom tovább a szót! Mindenkinek jó szórakozást kívánunk Cmdr. Urby66 novellájához!

 Osterbrock állomás, központi vezérlő

Boris Wilky megforgatta a kanalat a csészéjében majd unottan bámulta, ahogy az apró habmaradványok egymást kergetik a fekete folyadék felszínén. Mint a galaxis. – gondolta és próbálta kitalálni hol lehet az az aprócska pont, ami a Bama rendszert jelöli. Itt keringett az Osterbrock állomás, aminek központi vezérlőjében üldögélt most Borisz.

– Á, gondolta, ez a porfészek még a galaxis térképéről is lelóg, annyira az Isten háta mögött van. Hogy elhessegesse ezt a gondolatot beleivott a kávénak csúfolt kotyvalékba és elfintorodott tőle.

– Rohadjon meg, ez már teljesen hideg! – mondta az üres vezérlőnek és nem sokon múlt, hogy a létfenntartó rendszer egyik szellőzőnyílásához vágja a büszke birodalmi sassal díszített bögrét. Előtte piszkossárga fénnyel izzott az Osterbrock állomás hologramja. A „No fire zone”-t jelölő határ úgy vette körül mint valami védőburok. Tudta, hogyha ezen a zónán belül bármilyen űrjármű lövöldözéssel próbálkozna ő jogosan lőheti le az égről. Elmosolyodott amikor erre gondolt. Ujjainak egy mozdulatával megforgatta a hologramot, hogy lássa az összes ágyút jelző pont zölden világít. Erre persze semmi szükség nem volt, hiszen az állomást irányító számítógép azonnal jelezte volna mihelyst valami problémát észlel a védelmi rendszer működésében.

– Kár, hogy nem lehet kézzel lövöldözni velük. – gondolta Borisz. Bár tudta azt a kódsort aminek segítségével átvehetné bármelyik ágyú irányítását a számítógéptől és kiszínezhetné vele a környező űrt, de azután nagyon jó indok kellene ahhoz, hogy megmagyarázza miért volt szüksége erre. Legjobb esetben csak a fegyverrendszer energiafogyasztását vernék rá – nem azért mintha nem lenne korlátlan energia az állomáson – és vénember koráig robotolhatna a Bama Empire Party frakciónak mire az összes pénzt visszafizeti. Hmm, gondolta, hiszen így is élete végéig fog itt robotolni, és akkor már igazán megérné azt a tűzijátékot! Gondolataiból egy apró fénypont zökkentette ki, ami az állomást ábrázoló hologram szélén tűnt föl.

– Úgy látom egy látogató érkezik. – morgott Borisz, és magában már elkezdett azon szurkolni, hogy a pilóta vagy legyen elég ostoba vagy elég részeg ahhoz, hogy engedélykérés nélkül próbáljon dokkolni. Az állomás számítógépe máris regisztrálta a hajót és a pályaadatait folyamatosan továbbította azt az ágyúk tűzvezető rendszerének. Borisz szomorúan látta, hogy a mai tűzijáték is elmarad mivel a kis ütött-kopott Adder az előírt 7,5 km-ről szabályosan leszállási engedélyt kért és elkezdett őrült módon oldalazni, hogy a kiszabott idő alatt szintbe kerüljön az állomás túloldalán lévő 1-es leszálló hellyel. Ez az Adder tulajdonságait figyelembe véve azért elég durva megfogalmazás volt. A kis teherhajó mozgása inkább tűnt sodródásnak, mint tudatos manővernek. Borisz utolsó mentsvára már csak az volt, hogy a jó nevű CMDR Micsurin nem figyelt oda a pilóta tréningen és farral előre próbál majd leszállni, azután addig bénázik, amíg lejár a dokkolásra kiszabott idő és ő végre bekapcsolhatja az ágyúkat. Látott már ilyet és nem is értette hogyan lehet valakiből pilóta, hogyha ilyen amatőr hibát vét. Azt rebesgetik, hogy mostanában bárki felszállhat egy Sidewinderrel aki eleget fizet, és nem kell a pilóta tréninget sem végigcsinálnia. De legnagyobb bánatára a kis teherhajó baj nélkül leszállt.

Osterbrock állomás, lakófedélzet

James Lang egy szabvány 1 tonnás konténeren üldögélt és csak bámulta az állomás folyosóján elhaladó embereket. Szórakozott volt, mint mindig annyiszor életében, és azt próbálta kitalálni vajon mit csomagolhattak a konténerbe amin helyet foglalt. Tuti valami csempészáru, – gondolta, hiszen egy normális kereskedő még véletlenül sem vetődne egy ilyen kietlen állomás közelébe sem. Azoknak nem előny, hogy nem scannelik a rakományukat, és amúgy is egy tisztességes hajónak megfelelő méretű leszállóhely sincs itt. A gondolatmenetből az szakította ki, hogy a konténer hirtelen megmozdult alatta. Ijedtében felkiáltott, és akkorát ugrott mintha a konténer általa hirtelen elképzelt lakója, valami karmos és hüllőpofájú lény máris a seggébe harapott volna. Ahogyan próbálta összeszedni magát a földről, gúnyos kacaj helyett csak őszinte csilingelő nevetést hallott, és egy rövid hajú picit szeplős lányt látott az emelőgép mögött, aki majd elgurult annyira nevetett rajta. A lány nyilván látta, hogy ott ábrándozik a konténer tetején és ezért odaosont a géppel, és szándékosan úgy emelte meg, hogy ő frászt kapjon tőle.

– Nyomás holdkóros, húzz el! – kiáltott rá a lány vidáman

– Ne akadályozd az állomásfenntartás munkáját!
Ahogyan a lány elhaladt a konténerrel James még sokáig nézte formás hátsóját. Mindig csodálkozott, hogy a csinos lányokra miért adnak egy számmal kisebb munkaruhát, mint amit a testi adottságaik indokolnának. A francba James! – korholta magát, már megint ábrándozol, neked semmi lecke sem használ! Elindult a folyosón a másik irányba és bár erre semmi dolga volt, de nem akart a lány után kullogni. Pár perce még úgy érezte mindenki rajta röhög, de ez az érzés pillanatok alatt elmúlt. Az állomás a szokásos mindennapjait élte, emberek siettek tovább, vagy csak megálltak és beszélgettek, vitatkoztak valamin, a neonreklámok unottan villogtak a falakon, a létfenntartó rendszer zümmögését néha elnyomta az a tompa remegés, ami az induló és érkező hajókat jelezte. Hiába, a szint ahol épp sétált közel volt a leszállófedélzethez, ezért lepukkant környéknek számított. Nem azért mintha bármi lett volna ezen az vasdarabon, ami luxusnak számít. A gondolataiból egy harsány kurjantás szakította ki:

– Hé, kolléga, gyere és igyál velem valamit! Odanézett, a hang tulajdonosa nagyon lelkesnek és nem kevésbé részegnek bizonyult. Kellett egy kis idő mire felismerte benne az egyik srácot akivel együtt melóztak. Csak azt nem értette az egyébként nagyon csóró srác hogyan hívhatta meg egy italra. Mire ezt végiggondolta az már berángatta a bárba ahol minden a szokásos őrület tízszeresével pörgött. Megkérdezte cimboráját, hogy mi a fene ez az egész, de reménytelen volt választ kapnia. Legalább dupla annyi ember volt bent, és legalább kétszer olyan hangos volt a zene, mint máskor. Bepréselődött egy nagydarab fickó és egy neonhajú lány közé, akik láthatóan beszélgetni próbáltak egymással. Úgy tűnt James jelenléte nem igazán zavarta őket, mert a nagy zaj és a kavargó tömeg jobban akadályozta a kommunikációt, mint egy tanácstalan fickó aki sután kettőjük között téblábolt. Valahonnan egy italt nyújtottak felé, de nem volt benne biztos, hogy az a cimborája volt aki becibálta ide. Igazából hálás volt a piáért mert így elfoglalhatta magát valamivel. Az ital erős volt és drágának tűnt, semmiképp sem olyannak amire egy ilyen helyen csak úgy meghívják az embert. Kicsit ellazult a szesztől – vagy a szintetikus hallucinogéntől, amit az ital tartalmazott – és elkezdte figyelni a neonhajú lányt. Nem volt róla meggyőződve, hogy az már hozzá beszél, vagy még mindig a nagydarabhoz aki elé beállt. Annyi derült ki a foszlányokból, hogy ez valami visszatérő buli. Egy mókus volt olyan őrült, hogy egy Sidewinderrel elindult a galaxis közepébe, a Sag A*- hoz és volt annyira mázlista, hogy épp elmével és egy darabban vissza is tért onnan. Ráadásul az a nyamvadt kis csónak sem esett szét alatta. Állítólag a Faulcon DeLacy hajógyár megvette tőle a gépet és majd galaxis szerte turnézni fognak vele. Elviszik az összes mezőgazdasági világra és megmutatják a trágyatúróknak, hogy mire képes ez a csodás szerkezet. Szóval a srácot rossz sorsa pont erre a kietlen állomásra dobta  a Sidey-val ahol eladta az összes felfedezési adatot amit összekapart, és már egy hete ebből bulizott. Talán a piától, de James a szokásosnál is jobban elkalandozott és nem bírt szabadulni a végtelen űrben sodródó apró űrhajó látványától. Csak nézte a pici hajót ami megjelent a neonhajú lány feje fölött és egyre nagyobb lett ahogyan közeledett hozzá, mivel a hajtómű folyamatosan növelte a gép sebességét. Szinte hallotta azt az érzelem nélküli női hangot ahogy megszólal:

– FrameShift drive charging.

– Nem, nem, ez nem lehet! – gondolta kétségbeesetten, – hiszen még biztosan nem érhettünk ki a furcsa neon színű csillag gravitációs kútjából, valami biztos meghibásodott! Le kell állítanom a meghajtót, mert a gravitáció szét fogja tépni az ugrás pillanatában a hajót! Tett egy tétova mozdulatot, de mintha a keze valami sűrű zselében mozgott volna, nem érte el  hiperhajtómű indítógombját. Amíg kétségbeesetten próbálkozott a hajtómű kondenzátorai feltöltődtek és elindult a visszaszámlálás.

– 5…4…3…
Úgy látta mintha az egész világ egyszerre valami tejfehér üveg mögé került volna, egy olyan üveg mögé amire valaki ezer meg ezer apró csíkot karcolt. Tovább küzdött, hogy elérje a kapcsolót, de a keze nem akart engedelmeskedni, a zselé egyre csak sűrűsödött körülötte.

– 2…1…0 – folytatta a számítógép érzelem nélküli hangján a visszaszámlálást, James pedig tágra nyílt szemmel elvágódott a padlón.

Hanke-Woods Orbital állomás

CMDR Logan megnyomta a „Launch” feliratú gombot majd arcán elégedett félmosollyal nézte ahogyan a teherplatform kiemeli hajóját az állomás gyomrából majd a gravitációs kapcsok elengedik a könnyű gépet. Már a kidokkolás közben a maximális négy egység energiát irányította a hajtóműre a maradék kettőt pedig a fedélzeti rendszerek kapták. És bár nem töltötte el határtalan nyugalommal, – de mivel a hajó fegyvertelen volt –  a fegyverrendszert tápláló modul most nem kapott áramot. Finoman emelkedett el az állomástól csak a hajó hasán lévő manőverező fúvókákat használva addig, amíg annyira el nem távolodott, hogy megnyomhassa a gázkar oldalán az egyik apró piros gombot. A hajó megrázkódott a hirtelen terheléstől és recsegni-ropogni kezdett, ahogy a tárolókban felhalmozott összes energia rászabadult a hajtóművekre és szinte álló helyzetből majdnem 340 m/s-ra gyorsította az apró gépet. CMDR Logan speciális pilótaöltözete persze kompenzálta és kellemes bizsergéssé tompította a félelmetes mértékű gyorsulás során fellépő erőket. Valahol örült neki, hogy a szabványosítás miatt a legszakadtabb T6 teherűrhajó pilótájának is pont ugyanolyan ruhát kellett viselnie, mint annak, aki egy puccos Anakonda parancsnoki hídján feszítve úszott tova a végtelenbe.

Végtelen.
– Itt az idő, hogy végre kinyújtsam a kezem és elérjem! – gondolta.
A galaxis térképén már előre kidolgozta az útvonalat amit végig akart járni.

– Na gyerünk, első megálló a Hanke-Woods Orbital!
Irányba fordította a hajót, a gázkart koppanásig tolta majd, színpadias mozdulattal megnyomta az FSD gombját. A kis hajó egy villanással eltűnt a normál térből, hogy fényévekkel távolabb bukkanjon fel újra.

Osterbrock állomás, központi vezérlő

– Mi van Wilky már megint elaludtál a hologram alatt? – kiáltotta egy öblös hang, és tulajdonosa berontott a helységbe.
Borisz váltótársa volt az, egy nagydarab bikanyakú férfi, aki inkább kinézett brutális verőembernek, mint egy állomás biztonsági tisztjének aki a bonyolult fegyverrendszer és a dokkoló hajók mozgását felügyeli. Sűrű, világosbarna kefehaja volt, majd 2 méter magasra nőtt és sosem látta még senki borostásnak. Mindig azt az antik, pilótadzsekinek hívott rövid, barna kabátot hordta, amit állítólag a több mint ezer évvel ezelőtt élt első vadászpilóták.

– Találd ki mit szereztem Wilky! – mondta, de ez az ő szájából nem egyszerű kérdésnek hangzott, hanem olyannak mint amikor a kiképzőtiszt kérdez valamit a legzöldebb fülű, a sorban a legjobban remegő újonctól. Mindig üvöltve beszélt, és erről egyáltalán nem vett tudomást.

– Na mi van öreg, ébredjél már fel! Ezt nézd mim van! Közelebb lépett és Borisz önkéntelenül is megpróbált hátrább húzódni előle.

– Ne félj már! Nem egy Thargoidkölyök van nálam! – mondta és barátságosan vállon veregette Boriszt amitől az majdnem lefejelte a hologram állványát, de olyan lendülettel, hogy attól tényleg bealudt volna egy kicsit. Hogy elkerülje az újabb baráti noszogatást próbált mondani valamit az óriás kezében lévő tárgyat bámulva.

– Ez egy kávésbögre, nem?

– Kávésbögre, mi?? Szerinted ez egy egyszerű kávésbögre? – üvöltötte a váltótársa és Borisz úgy érezte az menten össze fogja roppantani őt dühében.

– Ez barátom, – harsogta kioktatóan – egy darab ritka és különleges Hutton Mug! Borisz ostoba fejet vágott és kétségbeesetten próbált kitalálni valamit, ami segítene neki eldönteni, hogy mi a fene az a Hutton Mug. Közben már elképzelte, hogy a nagydarab ember megfogja őt és dühösen keresztülvágja a vezérlőn épp az állomás piszkossárga hologramján át. Szinte látta, hogy pont a 2-es leszállófedélzet sarkán lévő ágyút jelző zöld pötty mellett fog elszáguldani, majd belegyógyul a hologram mögötti falba a padlótól kb. 2 méter magasságban.

– Ne vágj már ilyen buta fejet! Ezt a bögrét a Hutton Orbital állomásra tartó szerencsétlenül járt hajók hajtóművének maradványaiból csinálják. Mivel a távolság az állomásig  marha nagy, ezért sok a baleset. Ahogy egy hajó megsemmisül, mindig csapdába esik egy kevés energia a motor darabjai között ami melegen tartja a bögrét és benne az italt. Mostantól sosem fog kihűlni a kávém, érted?  – kérdezte üvöltve a nagydarab.

– Ööö, és nem veszélyes ez? Nem sugároz, meg ilyesmi?

– Jó hogy sugároz okoska, másképp hogyan maradna meleg a lötty benne? Itt fogom tartani a polcomon! – ezzel a bögrét olyan erővel csapta a polcra, hogy biztosan ott maradt a kerek lenyomata, a karcmentes anyagban. Borisz nyúzott képpel nézett az említett polc irányába, mivel az pont a fejével egy magasságában volt.

Osterbrock állomás, lakófedélzet

James kinyitotta a szemét és piszkosfehér anyaggal burkolt plafont látott, aminek egyhangúságát egy szellőzőrács szakította meg. A világítás tompa volt és egyenletes, az a fajta, aminek spektrumát a tudósok élettanilag a legkedvezőbbnek tartják. Vibrációt nem érzett, a gravitáció pedig akkorának tűnt amit eddigi évei alatt az űrállomásokon megszokott. Ezekből és a monoton zümmögésből – ami a létfenntartó rendszer normális működésére utal – James kitalálta, hogy valóban egy állomáson van. Mivel a fejét még nem merte megmozdítani elég büszke volt magára, hogy a látómezejében lévő dolgokból ezt így megállapította. Azon kezdett gondolkodni, hol van ez az állomás és, hogy mit keres itt egyáltalán. Azután lassan eszébe jutott a hajó, a neonhajú lány és a buli.

Amikor az űrhajóra gondolt újra előjött az a tompa és alattomos fejfájása a fülei mögül. Ilyenkor mindig azt mondogatta magának amit a nagyokos dokik is akik megvizsgálták. Emlékezett, hogy egy egész csapat gyűlt össze felette, csak orvosi szakkifejezéseket használtak, ahogy beszélgettek és úgy méregették mintha azon vitatkoznának, hogy elaltassák és úgy boncolják fel vagy maradjon inkább ébren miközben szétszabdalják a koponyáját. Azután amikor a kérdés eldőlt visszaváltottak érthető nyelvre és közölték vele, hogy semmilyen elváltozást nem találtak a fejében, és tulajdonképpen tudományos szempontból nézve az általa említett rész a fülei mögött nem is képes fájdalmat okozni. Kezelésképpen javasolták, hogy kerülje a stressz, találjon magának valami monoton munkát és, mellékesen azt megemlítették, hogy pilótaengedélyét bevonják, persze csak a saját érdekében.

– Nocsak, a parancsnok végre visszatért! – kiáltotta egy vidám hang és a tulajdonosa megjelent James látómezejében.
Mivel erre nem számított, önkéntelenül összerezzent és az eddig elnyomott fejfájása úgy tört rá mintha fültövön vágták volna egy kalapáccsal.

– Szia Mona! – hallotta a saját hangját a fájdalomtól ködös valóságon túlról – tudod, hogy utálom, ha így szólítasz!
A lány mintha semmit sem vett volna észre az egészből csicsergett tovább.

– Tudod, amikor meghallottam, hogy egy fickó balhét csinált majd kiütötte magát a bárban még nem gyanakodtam. De amikor már másnap sem jelentkeztél, a szokásos magyarázkodásoddal, hogy miért nem csináltad meg a képeimet, amivel már legalább egy hónapja adós vagy gyanús lett valami. Elmenetem hát a helyre és egy ital mellett megtudtam, hogy mi történt. Azt mesélik,- folytatta izgatottan miközben James ágyára huppant ezzel újabb fájdalomlökést okozva.

– Na menj már arrébb, nem vagy olyan nagy darab, hogy ne férjek el tőled! – Szóval, képzeld azt mondják a népek, hogy bejött egy fickó CMDR BandiT85 bulijára. Tudod, az a fickó, aki egy olyan kicsike hajóval vágott neki a világűrnek, szerintem tök gyagyás de mindegy. Szóval bejön egy fickó és megiszik egy, értsd egyetlen pohár piát, majd akkora műsorba kezd, hogy még a zenét is kikapcsolják miatta, majd ájultan terül el a padlón miután 5-ről visszaszámol magának. Őrület, mi? A lány ezzel felpattant az ágyról amivel újabb fájdalomlökést okozott. James soha nem értette, hogyan lehet valakinek ennyi energiája, és hogyan tud állandóan csacsogni valamiről, és leginkább az nem fért a fejébe, hogy miért áll szóba vele egyáltalán.

– Tessék, idd meg ezt, majd jobban leszel. Tudod, azért én a helyedben megkeresném azt a lányt és bocsánatot kérnék tőle. Sajnos a nevét nem tudtam kideríteni, de hátha ott lóg abban bárban. Nem fogod eltéveszteni, tök szép neon lila haja van. James elvette, kelletlenül lehúzta a habos  kékeszöld kotyvalékot. Nem igazán volt íze, de jól esett neki és ráadásul a lánynak igaza volt. A fejfájása érezhetően csökkenni kezdett.

– Brrr, ez rohadtul szar volt! Meg akarsz mérgezni? – kérdezte szenvedő arccal, mire Mona erre olyan arcot vágott, hogy James tanácsosnak látta, ha nem folytatja a panaszkodást.

– Biztosan a piában volt valami szarság. – mondta.

-Szarság?!! Hát úgy látom ezer és ezer év után is hiába szórják a gyöngyöt a disznók elé.

– Miféle disznók, és hogy élhetnek ezer évig?

– Hát ez az amit én sem értek! – mondta a lány elrévedve, de egy pillanatig tartott csak amíg az árnyék átsuhant az arcán.

– Ha tudni akarod nagyokos, amit akkor este ittál az Lavian Brandy volt. Igen, az eredeti ital amit a régi Földről hozott tölgyfahordókban érlelnek, földivel azonos mesterséges gravitációban a Lave körül keringő  komplexumban. Ennek megfelelően annyiba kerül hogy két hónap alatt sem güriznéd itt össze egy palack árát.

– Hmm, az megmagyarázza miért volt olyan furcsán más íze. – motyogta James.

– Mondom én, kár a gyöngyért! – mordult fel Mona és fölpattant, majd kifelé indult.

– Várj már, hova sietsz? – kiáltott utána James.

– Tudod valakinek dolgozni is kell! Attól, hogy te szabadnapot intéztél magadnak, még nem áll meg az élet. Szóval van egy jó pár órád, töltsd hasznosan és próbálj bocsánatot kérni ahogy javasoltam! –  mondta a lány, majd kilépett a helységből.

Col 285 szektor, 153 fényévre a lakott űr peremétől

CMDR Logan hajója kilépett a hipertérből és ő azonnal fékezni kezdett. A kilépés mindig a legnagyobb tömegű csillag közelében történt mivel a hiperűrben való mozgást nagyban befolyásolta a normál tér gravitációja. Igaz, hogy a hajók mindig alacsony sebességgel érkeztek vissza hipertérből, de ha a feledékeny pilóta nem húzta vissza időben a gázkart, azon vette észre magát, hogy egyre közelebbről szemléli a rendszer központi csillagát a repedező szélvédőn keresztül.

Logan lassan közeledett a csillaghoz és megvárta amíg a hajója annyira elmerül az izzó óriást körülvevő gázburokban, hogy a beépített automatika be tudja gyűjteni annak gázait. Minden hajó felszerelhető Fuel Scoop modullal, aminek a segítségével tankolni lehet a csillagokból. Mivel tulajdonképpen a hajtóművek a csillagok belsejében zajló fúziót másolják, így ugyanaz volt az üzemanyaguk, mint a csillagoknak.

A hajón sem pajzs sem fegyverrendszer nem volt, ezért normál repülés során a reaktormag terhelése alacsony volt és a hőmérséklete ritkán lépte túl a kritikus hőmérséklet 42%-át. Logan most mégis meredten figyelte a kijelzőt, ami a mag hőmérsékletét és a begyűjtött üzemanyag mennyiségét mutatta. Óvatosan elkezdett ereszkedni az F típusú óriási csillag gázburkába amíg a scoop el nem érte a maximális 42 m3/perc kapacitását, majd megállította a süllyedést. A stabilizátor fúvókák pozícióban tartották a hajót és nem engedték, hogy az apró lélekvesztő pörögve, zúgva zuhanjon bele az izzó pokolba. A csillag tombolt és forrt alatta mintha tiltakozna a szemtelen lopás ellen. A hajó rázkódott és remegett. Az örvénylő gázok és a hatalmas gravitáció hatását az apró fúvókák nem tudták teljesen eltüntetni. A 2 tonnás tartály gyorsan telt. Hőmérséklet 68%, még két egység van hátra…. 70% már csak egy egység. Bár már tucatszor tankolt így és tudta, hogy ezek a hajók 100% fölötti hőmérsékletnél sem esnek szét mégis érezte, hogy a keze izzadni kezd a pilótakesztyűben.

– Fuel scoop completed! – közölte a számítógép érzelemmentes hangján.
Logan óvatosan elkezdte kifelé fordítani a hajó orrát az űr felé és finoman gázt adott. A hajó mintha tiltakozna a mozdulat ellen még jobban kezdett rázkódni és remegni, amihez a gravitációtól gyötört motorok nyüszítése is társult. Az F típusú óriás nem akarta egy utolsó tánc nélkül elengedni a pimasz tolvaját.

– Hőmérséklet 73%. Tolóerő 60%.
A nap gravitációs középpontjától mért távolságot mutató számot mintha bebetonozták volna. Azután számláló végre megmozdult, jelezve, hogy a kis hajó elkezdte kitépni magát a nagy F halálos öleléséből. Logan jól tudta, hogy úgy egyensúlyoz most, mint a valaha élt kötéltáncosok. Ha túl sok tolóerőt ad, a hajó hő terhelése emelkedik az egekbe, ha túl keveset akkor pedig lassan távolodik, és még azelőtt megsüti az óriási csillag, hogy biztonságos távolságba kerüljön. Ugyanaz az eredmény.

– Hőmérséklet 79%, tolóerő 68%.
Ha hermetikusan zárt pilótaöltözéke engedi Logan most biztosan megtörli a homlokát ugyanis a távolságot jelző szám előbb csak lustán majd egyre sebesebben kezdett pörögni, jelezve, hogy sikerült megszöknie.

– Hőmérséklet 65%, tolóerő 96%.
Valószínűleg az izgalmak hatására, de csak most vette észre azt a halk pityegést, ami új hajók feltűnését jelezte.

– New contacts detected – látta a jobb oldali információs panelen.

– Nahát, egy másik utazó! – gondolta, és izgatottan nyitotta ki a kommunikációs panelt.
CMDR Flynth, olvasta az azonosítót. De mit keres valaki 153 fényévre minden lakott rendszertől? A kérdés óvatosabbá tette. Pedig már majdnem az idegen irányába fordult, hogy a hajó orrába szerelt nagytávolságú érzékelők végigpásztázhassák a magányos útitársát, és a Galnet hálózatából letöltsék annak adatait. Vannak akik az ilyen scannelést már illetlenségnek, vagy ne adj isten támadásnak vettek mivel a Galnet arra vonatkozólag is tartalmazott információt, hogy az illetőt körözik vagy sem.

– Lehet inkább el kéne tűnnöm. – mondta félhangosan magának.
Még csak pár napja utazott, de már szokásává vált, hogy hangosan beszéljen.

– Lehet, hogy meg fogok őrülni? – morfondírozott.

– Scan detected. – mondta unottan a fedélzeti számítógép.

– A picsába, ezt a ribancot semmi sem képes kihozni a sodrából? – méltatlankodott James.
Szinte a tarkóján érezte azt a kellemetlen bizsergést, ahogyan az ismeretlen hajó szenzorjai begyűjtöttek róla minden elérhető adatot.

– Látod öreg, nincs nálam semmi, menj széped tovább! – súgta az ismeretlen pilótának.
Újra lekérte az idegen adatait, és látta, hogy egy Imperial Clipper az. El sem kellett olvasnia a feliratot, hiszen csak egy hajónak van ilyen béna orra az egész galaxisban. És ez cseppet sem volt jó hír. A Clipper – bár bután néz ki – egy erős fegyverzetű veszélyes és gyors hajó. Nagy raktere van és elég magas teljesítményű meghajtója, hogy bárkit utolérjen. Ráadásul a hatalmas tömege miatt a kisebb hajók nem képesek elugrani a közeléből a hipertérbe. Ezek a tulajdonságok igazán népszerű kalózhajóvá tették. Logan kezdte úgy érezni, hogy nagy bajba került.

– Ugyan, biztos csak egy másik kíváncsi felfedező, aki tankolni jött mint én! – nyugtatta magát Logan.
A hatalmas hajó azonban gyorsítani kezdett és láthatóan azon igyekezett, hogy Logan ladikja mögé kerülve kirántsa őt supercruse módból a normál térbe.

– Szóval vagy kalóz vagy egy csempész aki nem akar szemtanúkat.
Logan minden energiát a hajtóműre adva gyorsított, de sajnos a csillag még marasztalóan közel volt. Igaz a hajója már nem rázkódott, de a nagy F típusú óriás még egyszer kinyújtotta kezeit utána. A távolság 96 Ls és csökken. A Clipper veszedelmesen gyors volt. Logan ismerte az összes ilyen esetről szóló forgatókönyvet, és ezek mind az üldözőjét hozták ki győztesnek ebből a párharcból. Tudta, hogy csak addig van biztonságban amíg supercruise-ban vannak, mert itt a fegyverrendszerek nem működnek.

– 83 Ls.
Az első gondolata a menekülés volt, hisz a Clipper még viszonylag messze volt, ezért egy pillanat alatt el tudna ugrani egy másik rendszerbe. Attól tartott egy ilyen húzás csak felkorbácsolná CMDR Flynth vadászszenvedélyét. A Clipper úgyis képes követni és addig hajszolja majd a rendszereken át, amíg az apró hajójának üzemanyag tartálya ki nem ürül. Energiapajzs és működő hajtómű nélkül pedig a Clipper fegyverei másodpercek alatt széttépnék. Szóval csak egyetlen lehetősége volt, hogy túlélje ezt a kalandot. Egyetlen, őrült lehetőség, ami hamarabb meg tudja ölni, mint bármilyen üldöző hajó.

– A hét vezér mindig megvédi fiait! – mondta félhangosan, bár maga sem tudta mit jelent és honnan jutott ez most az eszébe.

– 79 Ls.
CMDR Logan ütközésig tolta a gázkart és újra megcélozta a nagy, sárgán tomboló poklot, amiből csak percekkel ezelőtt szabadult ki.

Osterbrock állomás, központi vezérlő

Borisz Wilky épp azzal foglalatoskodott, hogy kibontson egy csomagot, amit már nagyon várt. A cuccot egy, a Hutton Orbital-on dolgozó cimborája szerezte neki hosszas könyörgés és annak terhe mellett, hogy ezentúl teljesen hülyének fogja nézni. Borisz persze ennek ellenére sem árulta el miért van pont erre szüksége. Órákat töltött el a Galnet adatbázisát túrva az összes létező hajó műszaki adatait böngészve, hogy megfelelő méretet találjon. A csomagolás végre engedett, és Borisz a kezébe foghatta a hőn áhított tárgyat. Egy pillantást vetett az állomást ábrázoló sárgás hologramra és látta, hogy a nemrég érkezett hófehér ASP hiba nélkül landolt. CMDR Araen bizonyára ügyes pilóta és nyilvánvalóan jól kereső csempész is. Máskülönben hogyan festhetné valaki fehérre az ASP-jét, hacsak nem lány az illető – jegyezte meg magának.

Ám hamar elfelejtette ezt az egészet és elkezdte forgatni a kezében lévő tárgyat. Egy félbe vágott kissé ütött-kopott, körülbelül 15 cm magas cső volt, aminek a belsejét szürkésfehér üvegsimaságú anyaggal vonták be. A cső szélén még épp látni lehetett a Faulcon DeLacy hajógyár logóját. Ez tehát tényleg egy hajtóműalkatrész, mégpedig az, ami a fúziós üzemanyagot szállító és mellesleg erősen radioaktív vezetéket veszi körbe. A cső belsejében lévő speciális anyag pedig ezt a sugárzást hivatott elszigetelni a külvilágtól. Elszigetelni a sugárzást, pont ez az amire szükségem van! – gondolta Borisz és a csődarabot elégedett mosollyal a feje magasságában lévő polcra helyezte, pontosan a Hutton Mug elé.

– Nahát, milyen forgalmas napunk van ma! – mélázott el mivel pár percen belül már a második érkező hajó tűnt föl az állomás mellett.

– Na, ki az új vendég? – kérdezte Borisz háta mögül az az öblös hang amit a hosszú közös munka ellenére is képtelen volt megszokni, és ezért ijedtében majdnem beleugrott a hologram közepébe. Kétségbeesetten próbálta visszanyerni legalább az egyensúlyát, ha már a méltósága oda lett. Elképzelni sem tudta ez a nagydarab ember, hogyan tudott ilyen hangtalanul mögé lopózni.

– Hamarabb jöttél, még nem járt le a műszakom! – mondta az óriásnak.

– Jó hogy hamarabb jöttem! Unatkoztam és gondoltam beszélgetek egy kicsit a legjobb haverommal! – üvöltötte amaz válaszul, majd megpróbált egy baráti vállba veregetést kiosztani, de Borisz most résen volt és felállt mielőtt a lapátkéz elérhette volna.

– Gyere ülj le, biztosan elfáradtál már! – biztatta Borisz, túlzott udvariassággal, és a székre mutatott.

– Jól van, csak iszom egy káv… de a mondat vége az óriás torkán akadt. Ahogyan kinyúlt a bögréjéért a keze bele ütközött az árnyékoló csődarabba.

– Wilky! Mi a búbánatos franc ez itt a polcomon? – bődült el, és úgy tűnt hatalmas markával menten kettétöri a nagyszilárdságú kompozit alkatrészt.

– Hát tudod ez is a Huttonról van mint a bögréd és csak gondoltam, hogy… magyarázkodott Borisz kétségbeesetten.
A nagydarab ember arcán még sosem látott változás állt be. Közelebb lépett Boriszhoz keze a csőre feszült és a szemei a távolba révedtek. Borisz remegve próbált hátrálni előle és elkezdett motyogni valami összefüggéstelen történetet a sugárzásról, meg hogy milyen nehéz a munka itt. De a torkára fagyott a szó, mert váltótársa talán életében talán először suttogva kérdezte:

– De mi a szent szar folyik itt? – és a Borisz mögötti kommunikációs panelra mutatott. A képernyőt teljesen elborították az állomás számítógépe által küldött automata üzenetek:

– Docking request denied! – ismételgette a gép újra és újra makacs kitartással az imént érkezett hajónak.

– Hát ezt nem hiszem el, szakadt ki Boriszból a megkönnyebbült sóhaj, és örült, hogy hála az ismeretlen pilótának megint sikerült életben maradnia.
Gyorsan leült a székbe, hogy megnézze ki az az őrült aki minden áron le akar szállni a nyilvánvaló tiltás ellenére. Ujjának egy mozdulatával a 3-as leszállófedélzetre nagyította a hologramot, majd kért egy élőképet. Egy Clipper volt az, de annyira ütött-kopott Clipper, hogy Borisz azon csodálkozott hogyan volt képes egy darabban kijutni a hipertérből. A hatalmas hajó láthatóan próbált leszállni a számára túl kicsi leszállóhelyre. Az 3-as leszálló volt a legnagyobb az állomáson, de ez is csak közepes hajók fogadására volt alkalmas. Persze a közepes méretű leszállóhelyhez tervezett gravitációs kapcsok nem voltak képesek pozícióban tartani egy ekkora tömeget, mit a Clipper.

– Bummm!! – remegett meg az állomás, ahogyan az őrült pilóta megpróbálta a platformhoz szorítani a hajóját. Borisz az előírásoknak megfelelően nyitott egy audio csatornát a Clipper felé

– Imperial Clipper, CMDR Orientcx, itt az állomásfelügyelet, Borisz Wilky ügyeletes tiszt beszél. Erre az állomásra nem szállhat le az ön hajója, mivel nem kompatibilis egyik leszállóhelyünkkel sem! Orientcx parancsnok, Osterbrock állomás beszél, itt nem szállhat le! Ha műszaki problémája van, kérem állítsa le a hajtóműveket, és küldünk segítséget.

– …egy ilyen birodalmi vitéznek mit én! – hallatszott a válasz második fele, mert a kimenő adás gombját nem nyomták le kellő időben.

– Hisz ez egy birodalmi állomás és minden óvodás tudja, hogy az ilyen előkelő serf-ek mit én jogosultak ide leszállni.

– Bummm! – az állomás megint megremegett az újabb próbálkozástól. Borisz váltótársának hatalmas markában hangos roppanással tört darabokra a nagy szilárdságú sugárvédő csődrab. Megfogta a kis embert és a grabancánál fogva kiemelte a székből.

– Lejárt a műszakod, Wilky! – ordította végre a megszokott hangján, átveszem a szolgálatot! Ujjai gyorsan jártak a billentyűkön és pillanatok alatt kikapcsolták a biztonsági protokollokat majd kézi vezérlésre állították a platform sarkánál lévő ágyút.

– Warning, manual override, automated defence system off. – közölte a számítógép. Borisz most először mintha nyugtalanságot vélt volna felfedezni a személytelen gépi hangban. A hatalmas lézerfegyvert mozgató mechanika halk morgással alaphelyzetbe helyezte a berendezést, majd kinyitotta az érzékeny hűtőrendszert védő zsalukat.

– Még az kell, hogy ész nélkül szétlőj nekem mindent te liba!  – ordította a hatalmas ember, a számítógépnek majd méreteit meghazudtolva finom mozdulatokkal megcélozta a Clippert.

– Bummm! – az állomás megremegett, ahogyan a Clipper kitartóan próbálkozott leszállni.

– Azt hiszitek, valami Fed szájhőssel van dolgotok aki min…. A mondat többi része már nem volt hallható, mert Borisz váltótársa – a szabályok ellenére – bezárta a kommunikációs csatornát, majd élesítette az ágyút. A megjelenő taktikai képernyőn jól látszódott, hogy a Clipper pajzsainak energiaszintje jelentősen megcsappant a leszállási próbálkozások miatt. A leszállóplatform közepe már felizzott egy-egy pillanatra, ahogyan az anyag az ütközéskor hővé alakította és elvezette az ütött-kopott hajó pajzsának energiáját.

– Ha a platform átszakad, biztonsági okokból egy egész szektort ki kell ürítenünk! – mondta Borisz. Válaszul az óriás megnyomta a tűzgombot és a nagy teljesítményű beam lézer gonosz, tompa morgással kelt életre, olyan hangon, amit az ember nem is annyira hall, hanem inkább a gyomrában érez. A fegyver hasonlított a hajókon használt lézerágyúkhoz, de mivel az állomáson sem a súly, sem pedig az energiafelhasználás nem számított sokkal robosztusabb és erősebb volt azoknál. A szervomotorok könnyed sivítással irányba állították a fegyvert, az optika megmérte a cél távolságát, majd ennek megfelelően beállította a precíziós lencserendszert és útjára engedte a fókuszált lézersugarat. Az irányított sugár kivágódott a fegyverből és vöröses-sárgás fényével teljesen megvilágította a leszállóhelyet. A fegyver hűtőrendszere most már fehéren izzott, ahogy a hirtelen keletkezett hatalmas hőmennyiséget kilehelte a világűrbe. A Clipper megmaradt pajzsa szempillantás alatt összeomlott a terheléstől és a sugár elérte a hajótestet. A lézer pont a baloldali hajtómű tövében találta el a hajót. A hatalmas mennyiségű koncentrált energia pillanatok alatt felhevítette és elpárologtatta a Clipper páncélburkolatát, és átfúrta a hajtóművet tartó félszárnyat, ezzel szétroncsolta az abban futó üzemanyag vezetéket és a vezérlés kábeleit is. A baloldali hajtómű szinte azonnal leállt, és a kieső tolóerőt a Clipper repülés stabilizáló rendszere nem volt képes pótolni. A sérült gép megpördült és kezdett veszélyesen oldalra dőlni. Forgás közben a megbénult bal hajtómű szikraesőt szórva félkörben végigkarcolta a leszállófedélzetet majd beleakadt az ott felhalmozott konténerekbe és a hajó nagyot rándulva egy utolsó puffanással megállt. A Clipper fedélzeti számítógépe úgy ítélte meg, hogy a történtek a hajó és persze a pilóta épségét veszélyeztetik, ezért leállított minden rendszert és CMDR Orientcx mentőkabinja automatikusan elhagyta a füstölgő járművet.

Osterbrock állomás, lakófedélzet

James a bárban üldögélt. Az emlékezetes eset után gyakran lebzselt ott szabadidejében. A lila hajú lányt persze nem sikerült megtalálnia, de közben észrevétlenül megszerette a helyet. A törzsvendégek és a személyzet tudták ki ő, és valahogy olyan tisztelettel vegyes kíváncsisággal közeledtek hozzá.

– Pont úgy ahogy az őrültekhez szoktak. – gondolta James.

Persze piára a történtek után senki sem merte meghívni. Most nyoma sem volt az akkori tömegnek, a bárban a hétköznapok lassú ritmusában folyt az élet. Alig pár ember üldögélt bent, akik halkan beszélgettek.

– Hallottátok mi történt? Valami őrült pilóta megpróbált leszállni egy akkora bazi nagy hajóval ami be sem férne az állomásra.

– És mi lett vele? – kérdezte James.

– Mi van öreg, átaludtad az elmúlt hetet? – kérdezte egy idősödő, kopaszodó alak aki állandóan ott lopta a napot aki folyton karbantartók szürke kezeslábasában volt, pedig tudták róla, hogy nem dolgozik az állomásfenntartásnak.

– Te Rabbit, meséld már el a ma született kollégánknak, hogy mi ez az egész! – intett az egyik figura felé aki a parancsnokok szabvány ruháját viselte, és egy hatalmas korsó sör mellett magyarázott egy marék szájtáti pilótajelöltnek:

– Na figyeljetek ide, az nem úgy van, hogy van egy kis pénzed és rögtön átülsz a Sidey-ből a Cobrába. Kereskedéssel amúgy nem lehet rendes profitot csinálni, de a RES-t meg nem élnéd túl. –  magyarázta, és láthatóan nehezére esett abbahagyni a mondókáját.

-Nem látod, hogy sztoriban vagyok? – kérdezte tettetett felháborodással. – Na jó, csak a  kedvedért, cimbora! Szóval volt az a fickó, Orientcx aki úgy gondolta bárhová leszállhat egy Clipperrel, és az állomás lézerei darabokra szeletelték. Röviden ennyi a történet. Szóval, ott tartottam… – fordult vissza, a hallgatóságához, és többé figyelemre sem méltatta Jamest.

– Igazság szerint az a Clipper nem esett darabokra. – szólalt meg egy nyugodt és halk hang az egyik sarokasztaltól.

– Persze Duvi mester! – kiáltotta oda neki a csapos -A végén még kiderül, hogy ez is az SSL műve!

– Hmm, még az is lehetséges. – mondta titokzatos mosollyal CMDR Duvi.

– Le kellene már szakadnod erről a témáról vénember, azok csak pár darab huligán, akik háborúsdit játszanak. Mi lesz a következő sztorid? Visszatérnek a Thargoidok? Jamest maga sem tudta miért, elkezdte érdekelni a téma, fölállt a pulttól és átsétált Duvi asztalához.

– Látom, érdekel a téma! Tudod, azt pletykálják, – halkította le a hangját Duvi, hogy a hajó egyáltalán nem semmisült meg. Csupán csak jelentéktelen sérüléseket szenvedett. Könnyen javítható.

– De tudott repülni utána? Hova lett? Honnan veszed ezt egyáltalán?

– Nahát, szóval tényleg érdekel a repülés, csak nem te is pilóta vagy? James elfintorodott mivel a kérdés sok kellemetlen emléket idézett fel, és a feje tompán fájni kezdett. Önkéntelenül is elkezdte masszírozni a koponyáját a fülei mögött.

– Jól vagy, valami baj van? – aggodalmaskodott Duvi és érdeklődve figyelte a reakcióit.

– Nyugi nem fogok megint összecsuklani itt! – nyugtatta meg James. Tudok hajót vezetni, de sosem voltam elég nagymenő egy Clipperhez.

– Ahhoz nem is kell annak lenned, mondta Duvi és átnyújtott egy azonosítót. – Ha gondolod keresd meg ezt a srácot! Ezzel fölállt és kifelé indult, magára hagyva az értetlenkedő Jamest.

– A Parancsnok vendége voltam! – szólt vissza fennhangon az ajtóból a pultosnak és az azonosítót még mindig bambán bámuló Jamesre mutatott.

 

Folytatás érkezik…

 

Információ a szerzőről

Duvi

Én vagyok a csapat átlagéletkorának a megrontója, mind a 48 évemmel :) Egy öreg nyomdász, akinek kimaradt az életéből az első Elite, pedig már volt gépem akkoriban. Szeretem a sci-fit és a Pc-s játékokat. Első gépem egy Intel DX4-es Pc volt......

Jelentkezzen be, kapitány!